Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)

Murád egyik legmegbízhatóbb és legkedveltebb főtisztje lett. Halált megvető bátorságáért, túlerővel szemben sem hátráló makacs győzni akarásáért, legendás hadi sikereiért jutalmul előbb damaszkuszi beglerbéggé, majd vezíri ranggal a tebriszi ejalet helytartójává — basájává nevezte ki a szultán. Kegyetlensége nem ismert határt. Egész Perzsia iszonyodott tőle, de rettegték saját katonái is, akiken — minthogy alacsony zsoldjuk miatt lázongani mertek — bősz haraggal állt bosszút. Dzsáfer példája persze nem általánosítható. Művelődéstörténeti jellegű vizsgálódásunkban csak ezért hivatkozunk rá, hogy érzékeltessük: az emberrabló kufárok nemcsak busás váltságdíj reményében fűzték előszeretettel rabszíjra a gyermekeket, hanem mert reájuk a katonai utánpótlás biztosítása céljából is szükség volt. Az embervásárban — mint közvetítők -— a törökökkel szövetséges gyülevész tatár seregek is részt vettek. Még a hódoltság utolsó évtizedében is divatozott a megszégyenítő, lélektelen vásár. Sőt talán a rabok kicserélésének a reménye ekkor még növelte is a kereskedelem lendületét. Erre vall az 1689 táján fogságba esett Berekszászi (Beregszászi) Pál szilágysági prédikátor családjának a sorsát ismertető versezet : a Keserves zokogó sírással telly es história is. Berekszászit családjával együtt „szent szolgálata" végeztével fogták el a tatárok. Feleségét és kisebb gyermekét, akik másik martalóc kezébe kerültek, könyörtelenül elszakították tőle, őt pedig nagyobbik, mindössze 4 éves fiacskájával előbb Váradra, majd a Maros mellé, végül Gyulára hurcolták. Panaszos hangú éneke félelmetes képet fest a korabeli közállapotokról. A már ismertetett, csaknem másfélszáz évvel korábbi, Szegedi-íéle jeremiádnál is szívbe markolóbbat. Elete legmegrázóbb élményét: rabságba jutásának gyászos körülményeit mondja el itt az énekszerző a személyesség erejével is hitelesítve drámai előadását. Jól érzékelteti félelmét, amikor megszökik az alvó őr mellől, és kínzó lelkiismeretfurdalását, amely visszakényszeríti fia mellé. Nem kis önérzettel szól felelősségtudatáról : Mikor sok atyák s keserves anyák elhányták fiokat, Maros vizének habzó árjára hányták fiokat, Fiam megtartván, én nem követem ezeknek dolgokat, holott azt is tudhatta, biztonságos védelmet nem nyújthat neki. Nem képes megmenteni a reá váró veszedelmektől ; azoktól a testi-lelki tortúráktól, melyeket a sors reá mér. Ezek közül kettőről is tudat Berekszászi. Mindkettő egyben az ő emberségének a próbája is. Az elsőnél még helytáll. Amikor ugyanis 36