Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)

az öregebb Kisfaludy — Sándor — minden önlegessége (azaz egyéni vonása) mellett eredeti ugyan, de nem remek". Hogy ebben az elmefuttatásban nincs szó Petőfiről, azt a Futárban nemrég közölt bírálat indokolja. Egy esetleges újabb vélemény változtatás csak árthatott volna neki, annál inkább, mert egyik-másik állítását — fiatalos túlzását — így is bátran felróhattak bűnéül a kritikusok. Ilyenekre gondolunk: „A regékben az egy Kisfaludy Sándorunk, a regélyekben az egy Oaray Jánosunk van. Garay sokáig készült ... s végre a legörvendetesebben lepett meg minket az Árpádokkal. Ezekben a költő már kész. Büszkén mutathatunk ezen regélygyűjteményre (a monda szó hibával tétetett a címre) ; van-e irodalom, mely ilyet felmutasson". (Feltehető, hogy a tanulmány lezárása előtt még nem ismerte sem Arany Toldiját, sem Tompa népregéit és mondáit.) Vagy a következő, improvizáció-ellenes megállapítására : ,,A képzelmi zenét jól meg kell különböztetni a korunkban beszakadt ügyeskedés (virtuosité)gépszerű cifrázatátul, mikben különösen nyegle hazánkfia Liszt Ferenc kitűnő". Különösképpen vélekedett a magyar népdalok értékéről és szépségéről is. Már hallei tartózkodása alatt behatóan foglalkozott vele, s mintha Herder Cassandra-jóslatával akart volna perlekedni, Theophil Stier segítő közreműködésével számos népdalt fordított le németre. Ezek 1846-ban az Ungarische Volkslieder-ben napvilágot is láttak. Bizonyos, hogy nem értette meg igazán a magyar népdalt, jóllehet a spanyollal együtt a ,,legjelesebbének tartotta; kiemelvén, hogy míg a spanyol, mint nyugati nép ,,a keletiséget csak átvette", a magyar ,,eredeti keleti nép lévén, önmagábul fejleszté azt, s összekapcsolta a nyugati csínnal, mindamellett távol tartván magától a nyugat kiszámító prózai higgadtságát, s megtartván keleti képzereje teljét, melegét s közvetlenségét". Ilyen megközelítéssel egyszeriben érthetővé válik, miért nem jutott el a plebejus népiesség elfogadásáig, s honnan ered az a lenéző, végletes elmarasztalás, amellyel Petőfi közkedveltté vált dalait illette. Saját teóriájának az igézetében élt. Minden olyan művet elítélt, amely nem engedelmeskedett az ő művészi elképzelésének. Lehet, hogy ez az időközben — talán Halléban ? — kikristályosított esztétikai rendszer és művészi szemlélet is zavarta tiszta látását, és akadályozta annak felismerésében, miként gazdagítja és egyéníti a népköltészet a maga sajátos eszközeivel: társadalmi tudatot alakító, népi érzés- és gondolatvilágot tükröző hatásmechnizmusával a különböző népek műköltészetét. Nem az érdekelte, milyen politikai szükségesség követeli a reformkori költőktől, hogy „tanulmányozzák a népet", és felkeressék ,,a rabotázó együgyű magyart", meg hogy figyelemmel hallgassák „a danoló falusi leányt ós a jámbor puttonost". Neki ilyenre nem volt sem ideje, sem indíttatása. Nem a népköltészet politikuma izgatta, csak az a formai nyereség, amellyel a műköltészet a népdalok révén gazdagodhat. Ezért van az, hogy e vonatkozásban Kisfaludy Károly népies idiomatizmusokban — jellegze235