Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)

Különös, hogy Rosty Albertnek és Szeghő táblabírónak 1845-ben nem volt ilyen félelme. Wenckheim László nagylelkű felajánlása olaj volt a tűzre. A mezőberónyiek akár őszinte, akár kényszerű lépésnek minősítették is földesuruk gesztusát, jogosan bíztak abban, hogy évtizedeken át épített, a víztől ,,temérdek költségekbe került gátakkal" megmentett, jogtalanul elvett legelőjüket is visszaadja végre az uradalom. Amikor aztán többszöri kísérletük ellenére is mereven viszszautasította őket Háti Sándor kasznár (volt füzesgyarmati tanító), türelmüket vesztve rombolni kezdtek. Nem bíztak a bírák pártatlanságában. Elzavarták a kasznárt, lefoglalták az uraság malmát, szőlőskertjét, és korcsmáját, feldúlták a gyümölcsösét, majd neki estek Bonyhai Benjámin megyei számvevő, továbbá Tessedikné és Csaraszka János tanyájának, s az ott talált takarmányt elvitték. A forradalomtól félő megyei urak — kihasználva a Jellasics betörésével keletkezett politikai hangulatot — igyekeztek a mezőberényiek lázadásából nemzetiségi ügyet csinálni, hozzá kötvén azt ,.hazánk közös ellenségeinek" aknamunkájához. Beigazolódott, hogy a főispán Wenckheim Béla és testvére, IAszló is csak addig demokraták, ameddig a saját érdekeik engedik. Tovább nem. Nem törődnek a „köznép érdekei"-vei és jogaival. Jelen esetben a birtokjogi viszálykodás őket terhelő bizonyítékaival és hiteles okirataival. Nem vették komolyan annak az 1840 óta folyó, ún. ,,megigazító" pernek az érveit és állításait sem, amelyeket a „tulajdon ellen lázadó" jelzővel megbélyegzett mezőberényiek soroltak elő saját jogaik és követeléseik erősítésére és érvényesítésére. Megbánták talán elhamarkodott bejelentésüket ? Vagy talán abban bíztak, hogy úgysem tud átmenni a gyakorlatba a törvény; hogy visszájára fordul minden és nagy családi befolyásukkal sikerül megmenteniük azokat a legelői részeket és vitatott kenderföldeket, melyek után régtől fogva a berényi parasztok adóztak ? Tény, hogy közvetlenül a történtek után Wenckheim Béla főispán — mint „sértett fél — mellőzni kívánván a hivatalos utat, magán úton" arra „szólította fel (!)" Szombathelyi Antal alispánt, hogy ,,a miniszteri rendelkezések értelmében" nyúljon a legkeményebb módokhoz a herényiek megfékezésére és megzabolázására. „Ügy tartom — írta félhivatalos levelében —, hogy legalább egy divisio katonaságnak oda való elhelyezése, annak minden adóbeli betudás nélküli tartása, a kárnak megtérítése, a vétkeseknek egy különösen e végre kiküldött sedria általi megfenyítése lennének azon egyedüli eszközök, melyek a már annyira elharapódzott berényi lázadási rendetlenségeket helyre hozni képesek lennének". Az ügy hivatalos útra terelése érthetően sokat ártott volna a főispán tekintélyének. Nyíltan be kellett volna ismernie, amit alispánjával így közölt: ,,...a megye többi községeibe(n) a tulajdon legalább nem sértetett, csak mi vagyunk azon szerencsétlenek, kik szünet nélkül mindenféle megtámadásoknak vagyunk kitéve, és naponti károsodásokat szenvedünk", Az esetleg nyilvánosságra kerülő 166