Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 8. Békéscsaba, 1985)

1940-ben az ország első rizstermesztő „szövetkezetét" Békés községben. Ez a névleges társulás — amely még az akkori fogalmak szerint sem volt szövetkezet, hanem egyszerű földbérlet — 120 ottani agrárproletárból jött létre. Számukra ,,. . . a tőkéscsoport magas bérösszeget biztosít (ott) ... és ezenkívül 15 q-ás holdankenti (2,6 t/ha) termés után q-ként 25 kg rizs árának megfelelő összeget" (51). Az egyik 1941. évi tudósítás azt írta a vállalkozásról, hogy ,,. . . szociális szempontból rendkívül sokat jelentenek a termeléssel kapcsolatos munkák, amelyeknek áldását elsősorban Békés, azután Vésztő és Doboz község munkássága élvezhette" (53). Ez az állítás természetesen nem szorul bővebb értékelésre. Békés község környékén 1941-ben közel 300 ha-on, 1942-ben kb. 750 ha-on termesztettek rizst (52, 55). E területek jelentős részét az Öntözésügyi Hivatal rendezte be rizstermesztésre. Pl. 1942-ben ,,Köröstarcsán a Közjóléti Szövetkezetnek 137, Marsall Ferencnek (békési főszolgabíró) 38, Takács Ferencnek (köröstarcsai főjegyző) 19, és B. Tóth Imrének (községi bíró) 11 kh-nyi területen rendezett be" rizstelepet az Öntözésügyi Hivatal (148). Ez a 205,0 kh-as (116,8 ha-os) terület nem volt minta-öntözés, hanem az előzőekhez hasonló tőkés vállalkozás. A fellendülést az is jelzi, hogy az ÖM1RT 1941—42-ben rizshántoló malmot létesített Békés községben (54). Békés volt ekkor a Körösvidék rizsközpontja — amint ezt a Békési Újság egyik 1942. évi száma megállapította (56). A rizstermesztós 1943—44-ig a Hármas-Körös mellett is fellendült: pl. Gyoma, Endrőd és Szarvas térségében. A korábbi termesztőket újabbak követték: uradalmak (pl. a Bolza-féle szarvasi uradalom), ármentesítő társulatok, bérlők (pl. a szarvasi Csasznek-féle bérlet) és kistermelők (pl. a szarvasi Litauszky család, a szarvasi gazdasági tanárok bérlete). A Körösök vidékén 1944-ben az öntözött terület 3740 ha volt, s ennek nagy részén rizstermesztés folyt (183). ÖSSZEFOGLALÁS, KÖVETKEZTETÉSEK 1. A Dél-Tiszántúlon a íizstermesztéssel első ízben a XVIII. század évtizedeiben, majd a XIX. század végén és az első világháborút követő években foglalkoztak. A XVIII. századi termesztés főként az ország gyarmati helyzetével állt összefüggésben. Az 1890—1930-as évek próbálkozásai részben azzal a meggondolással jöttek létre, hogy a nagy mennyiségű árasztóvíz kilúgozza a szikeseket, és ily módon megjavítja kedvezőtlen tulajdonságaikat. Szerepe volt továbbá a háború utáni rizskonjunktúrának, a világgazdasági válságnak és a gyors meggazdagodással biztató sajtópropagandának is. E kezdeményezések többsége sikertelen volt, és néhány év múlva megszíínt. 2. A sikertelenségek a következő okokkal magyarázhatók: hiányosak voltak az agrotechnikai, talajtani és rizs-élettani ismeretek, nem állt rendelkezésre megfelelő rizsfajta, a telepek elgyomosodtak, a várt sziktelenedés nem következett be. A sikertelenséghez a rizs önköltsége és eladási ára közötti aránytalanság is hozzájárult: pl. 1930 körül 100 kg rizs önköltsége 30 pengő volt, eladási ára pedig 40 pengő körüli. Mivel az árasztási költségek egymagukban 700—1200 pengő/ha között ingadoztak, a rizstermesztés akkor volt gazdaságos, ha a termés meghaladta a 2,0 t/ha mennyiséget. Ez. azonban csupán a termesztés első egy-két évében fordult elő. 74