Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 8. Békéscsaba, 1985)

4.2. A szegedi és varsányhelyi rizskutatások eredményei (1930—38) A korábbi próbálkozások tanulságait összegezve a földművelésügyi minisztérium 1933-ban megbízta a szegedi Növénytermesztési Kísérleti Állomást, hogy a szegedi Talajtani és Agrokémiai Kísérleti Állomással karöltve tanulmányozza a szikesek rizstermesztéssel való hasznosítási lehetó'ségeit, kutasson olyan fajták után, amelyek az Alföld talaj- és éghajlati viszonyai között eredményesen lennének termeszthetők, és dolgozza ki az alföldi rizstermesztés agrotechnikai módszereit (175, 177). Ш A két intézet a Szeged melletti Fertő szikes talaján szabadföldi kísérleteket állított be 1933-ban. A rizstermesztés talajtani vonatkozásait Herke Sándor vizsgálta, fajta-kérdéseit Obermayer Ernő, agrotechnikai kérdéseit Somorjai Ferenc. Miután a szegedi kísérleti telep talaja nagy szóda tartalmúnak és ezért rizstermesztésre alkalmatlannak bizonyult, a vizsgálatokat 1934-től Tisza István örököseinek Sarkadkeresztúr-varsányhelyi gazdaságában folytatták (131, 119). Herke 1930—33. évi tenyészedénykísérletei, valamint az 1933. évi fertői szabadföldi kísérletei azt igazolták, hogy a szikesek vízzáró tulajdonságuknál fogva alkalmasak ugyan rizstermesztésre, de csak abban az esetben, ha feltalajuk nem tartalmaz nagyobb mennyiségű káros sót. A sók közül legártalmasabbnak bizonyult a szóda. Ha a feltalaj 0,08—0,10% szódát tartalmazott, a rizs gyengén fejlődött, 0,12—0,15%-os szódatartalom mellett csak sínylődött vagy kipusztult. Ezt a tényt a békéscsabai és a sarkadi rizstelepek talaj vizsgálati adatai, valamint a varsányhelyi szabadföldi kísérletek is alátámasztották (119). Ezzel megdőlt az az addigi felfogás, hogy a rizs minden szikesen, még a vakszikesen is termeszthető. Napjaink kutatói is igazolták a különféle rizsfajták eltérő és korlátozott sótűrését (194). Ebben az időben a hazai rizstermesztés legnagyobb fogyatékossága az volt, hogy nem rendelkezett megfelelő fajtával. Olyan fajtára volt szükség, amely a korábbiaknál rövidebb tenyészidejű, elegendő számára az Alföldre jellemző 2500—2800 °C tenyészidő alatti hőösszeg és 1300—1400 napsütéses óra. Ismeretes, hogy a szegedi Növénytermesztési Kísérleti Állomás a világ sok tájáról 103 rizsiajtát szerzett be 1933-ban (40). A fajtákat 1934—39-ben összehasonlító vizsgálatoknak vetették alá a varsányhelyi gazdaságban. A 103 fajtából 1935-ben 35, 1936—38-ban 7, 1939-ben a következő 6 fajta maradt meg: Dunghan Shali, Árpa Shali, Varsányhelyi 1, Bánlaki, Restano, S. Giacomo (177). A legjobban bevált első fajtát Obermayer kapta Taskentből 1933-ban Alexandr Ivanovics Belov szovjet kísérletügyi szakembertől. A Varsányhelyi 1 fajtát Krasznay Andor a varsányhelyi gazdaság vezetője szelektálta ki a már említett bolgár eredetű Schmidt-féle rizsből (176). A legjobban bevált Dunghan Shali 1939—56-ig uralta a hazai rizstermesztést (192), a többi öt fajta 1943—44-ben szorult ki a köztermesztésből. A Dunghan Shaliból nemesítette ki Gyomán 1940—41-ben Szelényi Ferenc az ÖMIRT (Öntözési Mezőgazdasági és Ipari Rt.) 39, 210, és 239. számú fajtákat, amelyek 1943-ban állami elismerésben részesültek, és 1963-ig szerepeltek a köztermesztésben (195). Nem elemezzük a varsányhelyi telepen alkalmazott agrotechnikai műveleteket, mint pl. a talajelőkészítést, vetést, vízellátást, gyomirtást, betakarítást és cséplést, mert azok alig tértek el a hagyományosaktól. Tanulságosak viszont a rizs palántázásával, tőszámával és tenyészterületével kapcsolatos itteni vizsgálatok. 72