Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 8. Békéscsaba, 1985)

3. SZÁNTÓFÖLDI ÖNTÖZÉSEK A rétöntözésekhez viszonyítva a hazai szántóföldi öntözések nem tekintenek vissza nagyobb múltra. Ennek magyarázata az, hogy az egykori öntözési szakemberek és gazdaságok lényegében csak a rétöntözést, a rizstermesztést és a zöldségöntözést sorolták az öntözés fogalmába. Kvassay Jenő egyik 1909ben elhangzott véleménye szerint ,,. . . a jó erőben levő szántóföldeket öntözni felesleges, így csak a szikes területek . . . öntözéséről lehet szó" (162). Hasonló véleménye volt Oyárfás Józsefnek is. Szerinte a ,,. . . szántóföldi főterményeink, a kalászosok és a tengeri sokkal kevésbé hálálják meg az öntözést, sem hogy miattuk érdemes lenne a szántóföldeket öntözésre berendezni", ezért ,,. . . a a rendelkezésünkre álló kevés vízmennyiséget legokszerűbb vagy mindjárt vízfolyásaink mentén, a völgyekben húzódó rétek megöntözésére fordítani, vagy felhasználni az öntözés nélkül jóformán terméketlen területek meliorálására" (114). Az akkori gazdaságok sem törekedtek a szántóföldek öntözésére, amit azzal indokoltak, hogy a jó földek öntözés nélkül is általában elfogadható terméseket adnak, tehát csak a rossz földek szorulnak öntözésre. További érvük az volt, hogy a szántóföldek a réteknél általában magasabb fekvésűek, ezért vízellátásuk költségesebb és nehézkesebb. Az ilyen érveléssel magyarázható, hogy a századforduló éveitől a felszabadulásig az országban csupán szórványos és többségében sikertelen próbálkozások történtek a szántóföldi növények öntözésével. 3.1. Felületi öntözések 3.1.1. A szántóföldi növények felületi öntözésének kezdeményezései (1896—1931) A Dél-Tiszántúlon a szántóföldi növények felületi öntözésével az 1896-ban létesült aradi szennyvíztelepen találkozunk legkorábban. A szennyvíztelep eredeti területe 6,9 ha volt, 1919-ig 44,3 ha-ra növekedett (222, 170). A telepen takarmányrépát, kukoricát, lucernát, vörösherét, csalamádét, rozsot, zabosbükkönyt, muhart öntöztek barázdás és csörgedeztető módszerrel. Néhány növénnyel kimagasló eredményeket értek el: pl. takarmányrépából 13 év (1901— 1913) átlagában 113,3 t/ha termést takarítottak be, lucernából 9 év (1905— 1913) átlagában 11,6 t/ha szénatermést (222). Megjegyzendő, hogy ezek az átlagok a szennyvizes öntözés különleges körülményei között jöttek létre, tehát a nem szennyvízzel végzett öntözések számára legfeljebb tájékoztató jellegűek lehettek. A nem szennyvízzel történt szántóföldi öntözések első példáival a rétöntözésre berendezett területeken találkozunk. Ezeken akkor került sor a szántóföldi növények beiktatására, amikor a rét növényállománya oly mértékben leromlott, hogy a felül- és az újra vetés sem biztatott eredménnyel. Ilyenkor a gyepet feltörték, a talajt megtrágyázták és rendszerint szálas takarmányokkal vetették be. Ezeket időnként öntözték, majd egy-két év múlva a területet ismét begyepesítették. A végcél tehát a rét visszaállítása volt, s a szántóföldi növények csupán a melioráció céljait szolgálták. Ebből a rét-szántó váltásból 45