Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 8. Békéscsaba, 1985)
hely-lúdvári szivattyútelep és a hozzá tartozó öntözőrendszer, valamint a Körösvölgyi öntözőrendszer építése (1942) (182, 184). E munkálatok nagyrésze a felszabadulás utáni évekre húzódott át: a hódmezővásárhelyi öntözőrendszert ellátó lúdvári szivattyútelepet 1947-ben helyezték üzembe, a Kurca-öntözőrendszert 1949-ben, a Tiszalöki Vízlépcsőt 1954-ben, a Keleti Főcsatornát 1956-ban. Az utóbbi két létesítmény utján a Körösök 10 m 3 /s vízpótláshoz jutottak a Tiszából. ÖSSZEFOGLALÁS, KÖVETKEZTETÉSEK 1. A XIX. századot az ármentesíté&ek és vízrendezé&ek századának nevezi a hazai irodalom. Az elnevezés helyességét a Tisza és mellékfolyóinak rendszerében végzett munkálatok is igazolják. 2. Az ármentesítések és vízrendezések közvetlen eredménye az volt, hogy a Tiszántúlon a század végéig mintegy 2,8 millió ha földterület mentesült az időszakos és az állandó elöntésektől, és került mezőgazdasági művelésbe. 3. A vizek kártételeitől mentesített területeken kedvezőbbé vált a talajok víz-, levegőég tápanyag-gazdálkodása, fokozódott a termelési biztonság, megjavult a lakosság közegészségügyi helyzete. 4. A vízrendezésnek számos közvetett hatása is volt. Az új adottságok ösztönzőleg hatottak a termelés belterjesítéséie: a művelésbe vett területeken megkezdődött a korszerűbb munkagépek alkalmazása, az alaposabb talajművelés és trágyázás, a kalászosok, takarmány- és ipari növények vetésterületének kiterjesztése, az istállózott állattartásra való áttérés. Fellendült a közlekedés és általában a közgazdasági élet: utak és vasútvonalak épültek (pl. a Szolnok—aradi, a Szeged—nagyváradi vonal), malmok, cukorgyárak és egyéb mezőgazdasági ipari üzemek létesültek. 5. A közvetett hatások között az is szerepelt, hogy a szabályozásokat és a vízi építkezéseket megvalósító tiszántúli földmunkás-tömegek a munkálatok befejezése után megélhetés nélkül maradtak. További foglalkoztatásukat nem oldotta meg az akkor megindult belvízrendezés és talajjavítás. Sorsukon az állam sem könnyített pl. radikális földreformmal, telepítésekkel, kisöntözések létrehozásával és támogatásával, A viharsarki agrárszocialista mozgalmak — pl. az 1891. évi orosházi és az 1894. évi hódmezővásárhelyi megmozdulások ós az ezeket követő kivándorlások — reálisan tükrözik a munkanélküli tömegek kilátástalan helyzetét. Nem javítottak sorsukon az 1920-as években hozott látszatintézkedések sem, pl. a földosztások és a lakóházépítési akciók. A világgazdasági válság éveiben helyzetük még súlyosabbá vált, és ezért az 1930-as években ismét megerősödött a tiszántúli nincstelenek elégedetlensége és kivándorlása. 6. A mezőgazdasági vízhasznosítások korai tervei az akkori viszonyok között nem valósulhattak meg. Az 1860-as években készült tiszántúli hajózó- és öntözŐcsatorna-tervek sem kerültek megvalósításra, mert a folyószabályozásokkal, lecsapolásokkal, árvizekkel, vasútépítésekkel és agrárválságokkal elfoglalt 1870—90-es években erre nem volt lehetőség. Bár a tiszántúli csatornatervek átmenetileg feledésbe merültek, alapgondolataik mégis nyomon követhetők a következő évtizedek terveiben és munkálataiban. 7. A Kultúrmérnöki Intézmény és a kultúrmérnöki hivatalok közreműködésével a DélTiszántúlon a következő vízhasznosítási létesítmények valósultak meg a századforduló éveiben: a mezőhegy esi Élővíz -c&ator na (1889), a Sebes- és Fekete-Köröst összekötő Felfogó Csatorna (1892—99), a Gyula—békéscsabai Élővíz-csatorna (1896), 20
