A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)

Szenti Tibor: Újabb levéltári adatok a vásárhelyi pusztáról (1775–1859)

„Minden féle Pásztoroknak, valakiknek csak számadásai alatt lévő Jószága kinn a' Pusztákon és nyomásokon vagyon szorossan parancsoltatik: hogy állandóul a' Jószág mellett légyenek, és ha kűlőnős dolgaik véget haza jönnek is a' városba, magokat a' Város házánál jelentveni, onnan Czedulát vegyenek magoknak az ide haza való szükséges mutatásra: különben a' kik Czedula, és engedelem nélkül ide haza tapasztaltatnak 24. pálcza ütésekkel fogk büntetődni." A pusztakerülő lovasból hamarosan valóságos betyárüldöző szervezet alakult. Hadnagyok és beosztott lovasok egymást váltva őrködtek. 1810-ben erről így hirdettek:

40 ,,A' Puszta kerülő Hadnagyok valakiket magok mellé kerülni el rendeltek azok szót fogadván a Hadnagyokkal együtt a' Puszták kerülésére vonyogatás nélkül el mennyének, és a' Pusztákat szorgalmatossan kerülni el ne múlassák, 's addig onnan haza se jöjjenek valamíg más újabb rendbéli Kerű/lő/ — Lovasok által fel nem váltatnak." 1811-ben egy újabb, szigorú rendelkezés született, amely kimondta, hogy pásztornak nem szegődhettettek ismeretlen embert:

41 „Parancsoltatik továbbá az is: hogy semmiféle esméretlen, csavargó, és hiteles levél nélkül lévő vidéki személyt Pásztornak, akár a' Gazdák, akár pedig a' Számadók meg fogadni ne merészelyenek példás büntetés alatt." 1835. március 29-én kelt hirdetésben már 27 férfi nevét sorolták föl, akik pásztornak nem állíthatók. Ha mégis befogadták valamelyikőjüket, az ún. „Öreg Gazdák vonatnak kemény feleletre". A mind szigorúbb rendelkezések ellenére is tovább súlyosbodott a közbiztonság. Már nincs olyan büntetés, és közigazgatási kényszer, ami a betyárkodást megszüntetné. 1835-ben egy hirdetésből megtudjuk, hogy:

42 „KU : Marton Lőrintz Karámjátol ma egy hete a' Pusztáról el vesztek 12. sertések, mind Kotzák, Kűlőmbféle jegyűek, a' ki nyomába utasítja 12. for. lesz a' jutalma." A pusztai betyárkodás a forradalom után ismét föllángolt és még Ráday hírhedt tevékenysége után sem ért véget. Vásárhely, és talán az ország utolsó betyárja, Farkas Jancsi még az 1920-as évek elején is megfordult a Pusztán. Bár a népből jöttek és a társadalmon kívül kerülésük indokai között gyakran föllelhetőek a társadalmi igazságtalanságok elleni zendülésük, a pusztai betyárok sem voltak hazafiak, vagy népi hősök. Nehéz helyzetükben hamarosan nemcsak a társadalommal, de azzal a néppel is szembekerültek, amely közül származtak. Erdélyi János: Nemzeti Iparunk. (1846) Pest. Nyomatott: Heckenast Gusztávnál. Fényes Elek kiadása. II. kiad. 4 füzetben. Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyi-pusztán. (1963) Budapest. Orosháza története és néprajza. (1965) Orosháza. Paraszti állattartás a Vásárhelyi-pusztán. (1968) Budapest. Parasztélet a Vásárhelyi-pusztán. (1975). Békéscsaba. Szabó Ferenc: A dél-alföldi betyárvilág. (1964) Gyula. Tárkány Szűcs Ernő: Vásárhelyi testamentumok. (1961). Budapest. A jegyzetanyagban nem említett, de tanulmányunk megírásánál figyelembe vett szakirodalom jegyzéke : Herczeg Mihály: A hódmezővásárhelyi határ kialakulásának vázlatos története. (1974) Szeged. Juhász Antal: Adatok a szegedi tanyák kialakulásához. (1975) Ethnographia. 2—3. sz. 276— 312. p. Nagy Ferenc: Hódmezővásárhely városának rövid rajzolatja. (1812) Tudományos Gyűjtemény. 2. köt. 34. p. Szeremlei Samu: Hód-Mező-Vásárhely története. (1900—1913) Hódmezővásárhely. 1. NagyGy. 1965.243 p. 293