A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)

Kiss István: Új algák elnevezése Békés megyéből, Orosházáról és Orosháza határában lévő területekről

és a Plantago maritima a száraz szikespusztai legelő szintjén is foltonként előfordulnak. Gödörpáros ásásokkal igazolhattuk, hogy ezek a növényfoltok szintén a vízfeltörések rejtett helyei (25, 26). A Czuczi-féle tanya udvarán, a legelőnél is magasabb térszínen az Acorellus pannonicus a szinte állandósult vízfelnyomódásos helyeken tenyészett. A száraz tanyaudvaron a mindössze kosár nagyságú nedves talajfelületek enyhén kidomborodtak, kiduzzadtak, mint kelőben levő tészta a szakajtókosárból. Rajta az Acorellus előtörő hajtásait tavaszonként a fiatal baromfiak gyakran fogyasztották (14). A Fehér-tó medrétől északabbra eső szántóföldeken a Bolboschoenus mariíimus ritkán megtalálható volt, koloncos gyökértörzseivel túlélte az évenként több ízben ismétlődő szántások megpróbáltatásait (30). Ez 1974 igen száraz tavaszán is megfigyelhető volt. Ez geobotanikai érdekességként említhető. A Kardoskút—pusztaközponti Fehér-tó környékét geobotanikailag részletesen Bodrogközy György (2, 3) elemezte. Itt több olyan növényt, illetve növényegyüttest talált, amelyek a Duna—Tisza-közi szódás-szikes, ún. szoloncsak talajokra jellemzők. Az ilyen foltok szoloncsakos jellegűek, ami az ismertetett vízfeltörések különböző formáira vezethető vissza. V. Indoklás, utószó El szeretném még mondani, hogy a vízfeltöréseknek nem „elkalandozásból" adtam e munkámban viszonylag nagy teret. Egyrészt tükrözi ez dióhéjban algológiai kutatómunkám „kanyargásait", amelyekkel a meglátott vagy vélt együvétartozókat egységbe foglalni próbáltam. De 1942 tavaszától hajtott egy nagy szüle földi élmény is. Édesapám Léváról hazahívott, hogy lássam én is azt, amit dédöregapánkig visszamenőleg elődeink azon a drága földön sohase láttak. Az árvízszerű belvizet ! Hazaérkezésemkor azonnal a falu keleti szegélyére siettem, hogy mielőbb meglássam azt a „tengert"... A közeli és távoli tanyák vízben állottak, mintha mindegyikük egyegy nagy bárka lett volna. Orosháza keleti határában 1942 tavaszán olyan kitűnő szántóföldek kerültek tartósan víz alá, amelyeket még a legöregebbek is víztől mindig menteseknek ismertek. A község keleti mélyebb részét, az akkori Nagyatádi-telepet csak a hirtelen emelt töltésekkel sikerült menteni az árvíz betörésétől. A kis gátakra őrzők ügyeltek, s közéjük állva segítettem a „tatarozásban". Néhányan említették, hogy a nagy víz a föld alól is jött, de nagyobb részt keletről özönlött, a Harangos-ér felöl... A szomorú látványhoz Szegedről sikerült kihívnom kedves tanítómesteremet, Török Imre professzort, aki egyébként Orosházán is tanított. A nagy árvízről értesítettük KreybigXajos agrogeológus professzort is, aki azonban előttünk már itt is járt, s a Békés—Csanádi-löszhát belvizes katasztrófáját jórészt terepbejárások alapján is ismerte. Medence jellegű hazánkat folyóink árvizei ritkábban ugyan, de a belvizeknél sokkal súlyosabban fenyegetik. Ennek súlyát érezve nagy lélekkel írja Illyés Gyula, Itt élned kell с könyve második kötetében (5): „Az arányt nézve, Hollandia után, azt hiszem, Magyarország épített legtöbb bástyát termő vidékei védelmére. Képzeletátalakító, amit Nyári Ödön, vízmérnök adatai nyomán Bertha Bulcsú ír: országunk lakosságának csaknem fele él töltés által védett falvakban és városokban ; mai területünk egynegyedét óvja emberkéz emelte gát, négyezer kilométer hosszúságban. Egy modern kínai fal." 355