A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)

Elek László: Móricz Zsigmond orosházi előadói estjének sajtója

S erre különös módon fölelevenedtek. Mintha valóban a legnagyobb ritkaságról s a legbecsesebb kincsükről volna szó. — Az orosházi lakosság — fejtegette egy úriember, a legnagyobb gabonavállalat igazgatója — kétszáz éve telepedett itt meg, s mintaképe lehet a legjobb fajmagyarságnak, amit ez az ország kitermelt... Magyarok, lutheránus magyarok, a Dunántúlról jöttek a vallási üldöztetés korában. Valami száz család költözött ide Zombáról, Tolna megyéből. Somogybol is jöttek. Mikor negyvennyolcban a jobbágyság alól felszabadult a nép, a község határa alig huszonhétezer holdnyi volt. Kevés volt a nagy községnek, s rá voltak kényszerítve arra, hogy egyébbel is foglalkozzanak a földművelésen kívül. Kupeckedtek, sefteltek, munkára jártak az ország más vidékeire. Hihetetlenül szívós és szorgalmas nép s a hatvanas években elkezdtek földet vásárolni. Megvették például a pusztaföldvári kincstári földeket, körülbelül hatezer katasztrális holdat. Aztán megvették a gyulamezői uradalmat gróf Károlyi Istvántól, ez valami kilencezer hold. Meg a Sósberger (Schossberger)-féle szenttornyai három ezerötszáz holdat. Megvették a gróf Trautmannsdorf-féle Bonum-birtokot, hétszáz katasztrális hold. A szénási határon vettek kétezer holdnyit s a hódmezővásárhelyi pusztákból tíz-tizenötezer holdat. Úgyhogy ma azt lehet számítani, hogy az orosházi népnek nem közigazgatásilag, de birtokjogilag van legalább hatvan-hetvenezer hold a tulajdonában. Tágra nyílt szemmel hallgattam. Mert ez az, amit a magyarság helyes politikájának érzek. Nem a politikai határok, hanem az emberek ereje által megszabott keretek a jövő alapjai. Valahogy mindig az a vágy s az az álom él bennem, hogy a magyar faj kohézióját kell gyarapítani, hogy az adhéziója növekedjék. (S nagyon boldog vagyok, hogy elszántam magamat arra a rendkívül nehéz és fáradságos munkára, hogy házról házra járjak, városról városra, mert íme ez a néhány város, ahol most voltam, s ahol alkalmam volt az élet vezetőivel találkozni, egészen átalakította világszemléletemet. Én ma nem mondom többé azt, hogy a magyarság közönyös és megmozdíthatatlan, mert oly izzó lelkesedést és olyan szeretetet találtam, annyira megéreztem a szíveket s a magyar jövő után epedő reménykedést, hogy alázattal hajtom meg fejemet a magyar nép őserői és képességei előtt.) — Búzát szeretnék látni — mondottam —, sok búzát. Minél nagyobb tömeget, szeretnék benne megfürödni s új emberré lenni. Rögtön kocsiba szállottunk, és repültünk a termény várai felé. Először megállottunk egy terménykereskedés raktáránál. Hatalmas magtárak. Mindjárt a földszinten öblös termekben rostálják a búzát, amit a parasztkocsik behoznak. így veszik le a zsákokat a kocsikról, elevátorszíj viszi a mázsáig, akkor megy a rostára. Szép volt, ahogy a piros búza átömlött a szórórostákon, s folyt lefelé a nyíláson, le az alsó raktárba... Végtelen áradat, a kemény kis búzaszemeknek szakadatlan s pergő csermelye. Nagy deszkatermek búzával tele. Mint a szélrakta halmok s dombok, hullámos a tetejük, az ember elképzel liliputi népeket, akik ezen a hepehupás tájon élnek... Ennyi búza... Ennyi élet... — Mennyi van itt? — Itt nem sok... huszonöt—harminc vagon... — Két-háromezer mázsa?... Belemarkoltam az Isten legnemesebb magvába. A hideg búzaáradat illatosán, simán érinti a bőrt...