A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)

Elek László: Móricz Zsigmond orosházi előadói estjének sajtója

című pamfletjét ezért tűzte műsora elejére. Benne fejtette ki részletekbe menó'en azt a tételét, amelyet a Pesti Napló egyik 1927. júniusi számában így fogalmazott meg: egy „nyolc milliós országnak meg kell szoknia, hogy kicsiny és egy család".

5 Ugyanakkor eleven, friss élményeket, konkrét tapasztalatokat is gyűjtött a hazai magyar viszonyokról : íróilag töltekezett. Olyan értékes embereket, olyan típusokat keresett — és talált is —, akik modern gondolkodásuk, korszerű ismereteik, bátor vállalkozó kedvük, természetes észjárásuk révén váltak egy-egy kisebb közösség irányító egyéniségeivé. Ahogy ő fogalmazta meg, megbecsült vezetőivé és nem parancsolgató vezéreivé. Sok töredelemmel járó útjai ahhoz is hozzásegítették, hogy kilábaljon súlyos érzelmi-hangulati válságából. Igen, egy vajúdó, nehéz korszakot — azt is mondhatnánk : Móricz Felhők-korszakát — zárták le ezek a görcsoldó utak. Mindig szerette a vidéket. Most is oda tért meg fájó sebével, ott lelte meg újra önmagát, ott nyerte vissza hosszú ideje elveszett munka- és alkotókedvét. „Úgy szeretem ezen a tavaszon az életet, a magyar életet, mint a szerelmes. Szakadatlanul az egész magyarságot érzem magam körül"

6 — vallotta cikkében. Szerencsésen túllépett egyéni életének súlyos válságán (első feleségének öngyilkosságán); a koronát felváltó pengő új távlatokat nyitott előtte: megvalósíthatónak, sőt kikerülhetetlenül szükségszerűnek érezte a kisés középparaszti birtokok gazdasági megerősítését és talpra állítását. A mezőgazdaság belterjessé tételét; ebben fedezve fel a „nemzeti nyomor" megszüntetésének legfőbb biztosítékát. Jövőt vallató terveiben hazánkat Егора éléskamrájává álmodta. Okos reformokat sürgetett, nem törődve azzal sem, hogy időnként — egyre gyakrabban — bele-beleütközik az államvezetés értetlen kemény sziklafalába. Lázas munkakedv és tennivágyás fogta el egy olyan súlyos lelki krízis után, amely majd kiszikkasztotta teremtő erejét. Igen jellemző, hogy még a Bethlen Gábor történet kiformálásához, további megfogalmazásához sem volt hosszú időn át ereje és idege. Úgy érezte, újabb adatokra, a miliő pontosabb ismeretére van szüksége ahhoz, hogy kimozdulhasson a holtpontról. Többek között ezért is szorgalmazta erdélyi útját, és kereste fel a széles történelmi és helyi ismeretekkel rendelkező kolozsvári tudóst : Kelemen Lajost,

1 akinek rendkívüli tájékozottságát, nyílt, tiszta egyéniségét megismerve, minden tanácsát elfogadta. Az ő intencióit véve figyelembe, járta végig azokat az erdélyi falvakat és városokat, melyeket a nagy fejedelem alakjának hitelesebb ábrázolásához, a regény cselekményének szakszerűbb megírásához szükségesnek vélt. De még ezek ellenére is csaknem egy évtizedre volt szüksége ahhoz, hogy művét publikálni tudja. Témáját egy időre háttérbe szorította a hazai valóságról újonnan szerzett gazdag élménytömeg — a dzsentri végvonaglásának és menthetetlen bukásának írói dokumentációja, amelyhez bizonyára Békés megyei szerzői útja is szolgáltatott néhány apró motívumot. Móricz hét estére tervezett dél-magyarországi előadói körútjának ez volt az eredeti terve : Február 1: Mezőtúr, február 2: Gyoma, február 3: Szarvas, február 4: Orosháza, február 6: Gyula, február 7: Békéscsaba, február 8: Békés. Spontán élményeiről, új benyomásairól, az egyes községek és városok jellegzetes embereiről, a közhangulatról az író riportsorozatot készített. Közlését a Pesti Napló (ennek volt munkatársa Móricz Zsigmond) Hét pásztortűz ég főcímmel még a ciklus lejárta előtt megindította. Az összefoglaló címmel azonban egy kis baj történt. A sorozat nem lett teljes. Az utolsó előadásra, a hetedik pásztortűz meggyújtására (vele természetesen a hetedik riport megírására) ugyanis már nem került sor: a békésiek visszaléptek a Móricz-est megrendezésétől. A maliciózus békéscsabai vendéglátók szerint (itt érte az írót a váratlan hír) feltehetően azért, mert nem vállalkozott arra a hőstettre, hogy a helyi Nagyvendéglőben együltőhelyében elfogyaszt 3 liter bort. 239