A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)

Nagy Gyula: Szemelvények az orosházi önéletíró parasztok munkáiból

keményre fagyott ruha állat pusztulást jelentett. Ahány keményre fagyott pl. férfi ing, annyi lenyúzott döglöttjószágnak a bőre ugyan úgy fog lógni. Nagyon jó alvó voltam leányka koromban, mert úgy kifutkároztam magamat, mint a zerge. De mikor édesanyám mesélt, hogy ott Békéscsabán Kastélyi-szőlőben, ahol ástak koponyákat, fazekat arannyal, azt szerettem hallgatni. Akkor nem voltam soha álmos. A Kastélyi-szőlőkben az Ábrahámfinak volt kastélya, s törökök idején le lett rombolva. Mindent be kellett szolgáltatni, a múzeum számára. De nem mindenki tette. Féltek a felhajtástól. Féltették azt a kis RÁTA parcellát. Hogy szét dúrják, mint a vakondok a már bevetett kis földet. Gyorsan ássuk vissza azokat a koponyákat mondták, hogy ne tudja meg senki sem. Mikor én ezt hallgattam gyerekkorban (mert borzasztóan érdekelt), akkor nem gondoltam, hogy öregedő napjaimra ásom ki a magam koponyámból mindent, ami megmaradt édesanyám, nagyanyám, apám révén. S hogy az megmaradt a fejembe, kár lenne beleásni az anyaföldbe velem együtt. Mert nem csak nagy örömöm telik benne, hanem szükség van erre. Mint ahogyan én szerettem hallgatni gyermekkorban nagyanyámat, úgy fognak majd a mi unokáink is szeretni olvasni, meghallgatni. Olvasni arról, hogy éltünk, hogy mit ettünk, hogy öltözködtünk, hogyan gazdálkodtunk. Hogy iskolában félre dobott narancshajból babszemnyi pogácsákat szaggattunk és ettünk, hogy sapka helyett jó volt a fekete patent harisnya összekötve. Hogy nem voltunk egyformák, és igazságtalanságot éreztünk, hogy átéltünk árvizet segély nélkül, a járványt paralizálást SZTK nélkül, hogy elmentünk cselédeskedni, mikor jött az árvíz, hogy keservesen felépítettünk újból, hogy jött a háború, hogy szűken volt a kenyér, hogy csak úgy volt elég, ha pótolva volt kukoricaliszttel és krumplival, hogy széjjelment sütés közben. Olyasra, mint a kocsikerék, hogy nem volt só, se cukor, csak mi főztünk cukorrépából szirupot, de abból még pestieknek is jutott, hogy nem volt ruha, hogy magunk szőttünk, mikor esett az eső. Hiába mondta az én anyám, hogy Daj boze dazrîa, Nak sa vispi zena kazdà, Adjál uram esőt, hogy aludja ki minden asszony magát, mégsem aludta kimagát. Hogy az asszonyok még a megrakott kocsi tetején is szorgoskodtak, amíg mentek Csabára piacra. Vagy foltoztak, vagy babot fejtettek. Hogy gyalog jártunk Csabára, fölpakolva piacra túróval, tejfellel, mert még bicigli sem volt. A férfiak ha mentek vasárnap legeltetni, (mert a gyerekek megfeledkeztek magukról játék közben) szekercét vittek magukkal, és azt reszeltek. Hogy volt Raktár, Magtár, Hombár, Futura, ahová beszolgáltattunk a búzát. Hogy tolakodtam C. jegyre 1 kg cukorért és 3 méter kartonért, amíg össze nem estem éhségtől meg veszekedéstől. Mert egy pultigérő kis fiúcska örült, hogy zörög a cukor a zsákba s fölpipiskedett és odanyomták a pulthoz tátott szájjal s emiatt volt olyan csúnya veszekedés egymásra kiabálás, hogy az én szalmaszál idegrendszerem nem bírta ki és összeestem. Egy pár jószívű asszony dajnározott engem, akik úgy gondolták, hogy más bajom nem is lehet, csak az, mire ők gondoltak. Úgy elszégyeltem magam, hogy hazamentem cukor és karton nélkül. Még hazudni is kénytelen voltam, azt mondtam, hogy nekem semmi nem jutott. Hogy a bánatunkat, félelmünket, örömünket, megaláztatásainkat nem volt kinek mondani, csak a jóistennek és a macskának. Hogy a koldus könyörgő szeme és kinyújtott keze mellett sohasem tudtunk úgy elmenni, hogy abból a kevésből ne adjunk, hogy iskolába sokat sírtam igazságtalanság miatt. Hogy amikor első osztályban tiszta kitűnővel mentem haza zokogva, mert nem tudtam magyarul, nem tudtam hogy mit jelent, kitűnő. Otthon sohasem hallottam. Csak azt értettem, hogy jó, jó. Hogy volt infláció, ha máma eladtunk 50 db tojást, holnap nem tudtunk venni érte semmit. A milliók csak szaporodtak, mint a szemét. Hogy az én sokat szenvedett drága édesanyám munka közben mindig mondta, hogy meglásd kis lesunkám, kishörcsögöm, nem lesz mindig az így, vége lesz ennek egyszer. 225