A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)

Nagy Gyula: Szemelvények az orosházi önéletíró parasztok munkáiból

fülibe kiabáltam, hogy szegény Jankó nem értette meg amit maga mondott neki. Ő szegény megrezzent, megijedt, még hirtelenebbül visszakézből számat találta el. És megrepedt a szám. De nem fájt az ütés. Csak az igazságtalanság. Elbújtam a szalma mögé, oda ahol a szalmakazal mellé a kimaradt szalmát rakták. Ott ahol találkozott az újszalma a régivel, ott lyuk maradt. Abba belefúrtam magam, befedtem magam szalmával. Még a fejemre is, de keveset, hogy tudjak levegőt kapni. És ott zokogtam délig. Nyeltem a sós könnyeimet, meg a vért is, meg azt is, ami az orromból folydogált. Amikor már jól kifújtam az orromat, kezdtem szaglászni, hogy olyan kamra szag van körülöttem. Egyszer csak belemarkoltam egy turkesztáni sárga dinnyébe, meg almába. Valaki eldugta oda. Sipirc kifelé a szalmalyukból. Nehogy még engemet meggyanúsítsák, vagy nehogy valaki észrevegye, hogy én észrevettem. Akkor már apám hívott ebédelni. Icskó hibaj jest ! Icskó gyere enni. Fájt a lelke. De nem mondta az asztalnál sem. Én sem mondtam semmit. Emlékszem, hogy paradicsomleves volt tarhonyával, meg két ujjnyi kolbásszal : mert hosszú az év. Abból mindig két tányérral ettem. (Mert nagyon jó étvágyam volt.) Mikor az első kanál levest a számba tettem, a korgó gyomromban, abban a pillanatban felszisszentem és nem tudtam tovább enni. De még kolbászt sem. Mert az is csípős volt. Hogy ne együnk olyan sokat. Apám mindezt észrevette, noha a repedés belül volt, de a szám meg volt dagadva. Befejeztem rögtön az ebédet, és fogtam puha kenyeremet, ami a tányérom mellé volt oda támasztva, mentem szépen kifelé. Amíg bent ebédeltek, én is bementem a szalonnásba, és megzsíroztam egy kicsit a kenyeret és megettem. Só nélkül. Hogy gyógyuljon a seb. Felejthetetlen téli esték PiZ igaz, hogy a táncmulatság soha vissza nem tért. De mindig volt olyan is, hogy a mi rettenetesen szomorú sorsunkat valami megédesítette. Esténként, mikor körülültük a forró hasaskemencét. Mert fűteni való volt miből. Akkor előjöttek a régmúlt dolgok. Emlékezni mindenki nagyon szeret. így hallgattuk estéről estére igazat, meg nem igazat. Ott nem hurrázta le senki egymást, hogy minek beszél ilyen marhaságokat, és ki hiszi ezt magának. Mindenki hitt egymásnak, amit mesélt. Anyám mondta, hogy szilveszter éjszakáján minden jószág emberi nyelven panaszkodik, vagy éppen dicséri a gazdáját. Hogy hitte-e anyám ezt a dolgot? Azt nem tudom. Én mindenesetre kicsi koromba elhittem. Mikor elköszöntünk az óévtől és kimentünk éjfélkor az udvarra meghallgatni valahonnan csendességhozta harangozást, mert mindig hozta. Csak nem mindig egyhelyről. Egyszer Csorvásról, egyszer Gerendásról hallottuk. Olyankor mindig az járt az én eszembe, hogy no most mondja a mi Borcsánk, hogy milyen gazdája van. Másnap reggel, újévkor az volt az első, hogy irány az istállóba. No mit panaszkodtál Borcsa? Hosszú mú-ú-ú-ú volt a válasza, és feküdt. Mert éreztem, hogy legtöbb panasz rám volna. Sokszor megpufákoltam az orrát husánggal, mikor vezettem az úton kifelé. Mert amikor kukoricának a csöve mutogatta magát, Borcsa nem tudott ellentállni. Úgyis lemarcangolta. Rágta sokáig. Hol az egyik oldalsó fogával rágta, hol a másikkal. Én meg nem azért vertem az orrát, hogy sajnáltam tőle, hanem azért, hogy azt mondta apám, hogy vigyázz te lány arra a tehénre, hogy se a mi kukoricánkból ne egyen, se a máséból, és hogy ha megtalálna fulladni, be ne gyere, mehetsz világgá. Apám meg azt mondta, hogy az ő gyerekkorában vettek égy tehenet. Gyönyörű tőgye volt. Mikor hazamentek, fejni akarták, hogy megszabadítsák attól a sok tejtől, és nem adott semmit. Azaz, hogy szégyenszemre adott, de csak egy tajtékpipával. Cvirik, és semmi több. No futott aztán az én Hrabovszki nagyapám Pindrosékhoz, az is Hrabovszki volt, így csúfolták, mert nagyon szeretett öltözködni, mosakodni, AZ.Ó