A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)

Nagy Gyula: Szemelvények az orosházi önéletíró parasztok munkáiból

A fiúk is megnősültek. István bácsi egy jobbmódú 14 holdas, házzal bíró leányt vett el. Nemsokára azonban ennek a földnek és a többi örökségnek is a nyakára hágtak. Ádám bácsi itthagyta a borivó cimboráit, Erdélybe nősült és szorgalmas munkával 10 kat. hold földet szerzett és megválasztották a falu bírájának. Ádám és István nagybátyáimról eszembejutott egy érdekes történet, amikor még a Pusztán együtt voltak: hogyan csapták be a fináncokat: Valamikor a pusztai dohányos ember szűzdohányt szívott a pipájából és csak arra vigyázott, hogy ezt a finánc észre ne vegye, mert akkor a szép aranysárga leveleket elkobozta, föltéve, ha megtalálta. Nagy pénzbüntetés is járt érte. A pipakupakot jól lecsukták, mert a szűzdohány amikor égett fölpipiskedett, úgy mondták, hogy lesi a fináncot. Az eresz alatt mindig egy zsákban kevés diófalevél volt készenlétben. Amikor látták, hogy jön az egyik tanyából át a finánc, az egyikük vállára kapta a zsákot és szaporán vitte a szomszédba. A fináncok ezt látva, rákiáltottak, hogy álljon meg, mert lőnek. Bár a nép hite szerint a fináncnak csak a halála után szabad volt lőni, de azért mégis megállt a loholó. Kinyitották a fináncok a zsákot azzal a gyanúval, hogy a huncut paraszt szűzdohányt akart csempészni. Nagy meglepetésükre és bosszúságukra diófalevelet találtak szüzdohány helyett. Ráförmedtek a lihegőre: Mit akar ezzel a diófalevéllel a szomszédban? Sok a bolha a szomszédasszony ágyában és ez majd elijeszti, hogy ne hánykolódjon, mikor melléfekszök. így aztán a fináncok elestek a busás jutaléktól és a másiknak pedig bőven volt ideje az elől levő vágott dohányt, a dohány vágó-gépet és a sok szép leveles szűzdohányt biztonságba helyezni. Édesanyám családfája Édesanyám apai ága, a Csepregiek, valahonnan Nyugat-Dunántúlról kerültek Orosházára, későbben, mint a zombaiak. Ezek közül egy János nevűről igen sok humoros história kering még most is Orosháza környékén, különösen a katonaságnál viselt dolgairól. Ezeket én nagybátyjámtól, Csepregi Lászlótól hallottam, aki a 60-as évek derekán halt meg. Csepregi Jánosról nem tudom biztosan, hogy milyen felmenő ági rokona volt a nagybátyámnak és nekem, az azonban biztos, hogy egy családból sarjadt az egész Orosházára került Csepregi-törzs. Abban a kaszárnyában, ahol Csepregi János szolgált, nagy izgalom lett úrrá, mert várták az ezredest, aki igen szigorú szemlét szokott tartani. Ki volt adva parancsba, ahol az ezredes bevonul, nagy rend és tisztaság legyen. Csepregi János hetykén odavetette a szót bajtársainak: Semmi baja sem lenne neki, ha én megdobálnám porral. Mindjárt fogadást is kötött arra, hogy ő megfogja dobálni az ezredest porral, amikor közeledik az úton. Erre az alkalomra készített az út mellett egy nagy porkupacot. Másnap, amikor az ezredes a kaszárnyába vonult, János a porkupachoz ugrott és egy jó marékkal az ezredeshez vágott azzal a felkiáltással : Puszter, puszter, puff, óbester bácsi. Ez a vezényszó is benne volt a fogadásban. Természetesen ennek aztán nem jó vége lett, mert az őrség rögtön elkapta Jánost és fogdába zárta. A századparancsnok 25 botütést szabott rá emlékeztetőül. A büntetés végrehajtását harmadnap 8 órára tűzte ki. János csak azt az egyet kérte, hogy engedje meg a századparancsnok azt, hogy pénzért eladhassa a rámért 25 botot. A kérést megkapta. Másnap kiment a városban tartott nagy országosvásárba, széjjelnézni. Előbb azonban elkérte a napostól a remekül kikészített mogyorófa botot, amivel a bakák számára a kiszabott botbüntetéseket osztogatták. Megnyugtatta a napost, hogy 212