A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)

Nagy Gyula: Szemelvények az orosházi önéletíró parasztok munkáiból

ták és a farkát felkötötték, nehogy a lábaközé csapkodva a farkával idő előtt lerántsa afatökit és elvérezzen. Ekkor édesapám a farára ütött: Egészséggel viseld a kontyot! Mert ez az állat most már szelíd, nőnemű jószág lett, nem pedig vad, csődörös. A herültet sűrűn jártatták és éjjelre a fejét két oldalt kikötötték. Éjjel egy ember őrizte. Másnap reggel azután elvezették a herültet édesapámhoz s egy ócska hám istrángjával felhúzták az egyik hátsó lábát és ő levette a két cserepcsíkot. Hatóságilag megengedték a lóherülést, de ha pénzt kért volna, akkor jövedelmi adót kellett volna tőle fizetni. De ő okosan úgy vezette be, hogy egy kocsi érett trágyát kért érte. Nagyon értett még a tehén elletéséhez is. Lovakon az érvágást is tudta. A kanokat is mindig ő vágta ki. Sőt, egyes szomszédoknál is. A fiatal kan heréjéből nagyon finom ételt tudott készíteni. A nyers herét lehámozta és forró vízben megabálta. Azután elszeletelve tojással, paprikával és hagymával zsírban megsütötte. Ez volt az ő munkadíja. Édesapámnak eleinte nehezen ment a katonaélet a szegedi 46-os gyalogezredben, mert alig járt iskolába. Az elemi iskolai tanulmányai nagyon hiányosak voltak. Egy tanyai foltozóvargához járt iskolába, aki ha felbosszantották a gyerekek, a kaptafát közéjük vágta. Később egy tanyai asztalos, bognár lett a tanítómestere, akitől nagyon sokat tanult, de nem annyira írni-olvasni, mint inkább a fát szépen és jól megmunkálni. Katonaideje alatt először nagyon sűrűnek találta Szeged városában a tanyát, na meg a katonai fegyelem is nehéz volt. De azért elég hamar megszokta és rendkívül jó magaviselete folytán már az első évben kapott egy krumplivirágol (csillagot). Jóval a 3. év előtt szakaszvezetői rangot kapott. Az ő általa vezetett szakasz volt a legelső a a században. Az volt a módszere, hogy a nehezen tanuló újoncokat külön, hosszabb ideig gyakorlatoztatta. A végén azok is odaértek, ahova a többi. Volt egy Karasz nevű reguta, aki nem tudott leguggolni, nem hajlottak az inai. Egy újoncnak kellett a nyakába ülni, hogy egy kicsit le tudjon ereszkedni. Ez azonban igen nagy fájdalmat okozott neki. Elhatározta, hogy végez a kínzójával. Éjszaka bement a WC-be és kiélezte a bajonetjét (szuronyát). Odament édesapám ágyához, hogy mély álmában elvágja a nyakát. Közben eszébe jutott, hogy gyakorlatközben azt szokta neki mondani, hogy a gyakorlatoztatónak is fáj, hogy kínozni kell a regutát. Hát akkor csak had fájjon neki a gyakorlatoztatás—gondolta. Ezt jóval később másoknak mondta el. Egy alkalommal nagy rend és tisztasági gyakorlatot végeztek a körletben, mert várták az ezredparancsnokot vizitre. Karasz reguta két csajka zupát vitt a hófehérre síkált deszka padozatú folyosón. Nagy étű lévén, duplás volt. Közben összetalálkozott édesapámmal. Efölötti izgalmában elejtette az egyik csajkát és tartalma a ragyogó padozaton szétlottyant. Ennek láttán édesapám erélyesen rászólt : Nyalod föl azonnal azt a zupát! Ő volt akkor a napos és egyebek között ő volt a tisztaságért a felelős. Pláne, itt volt ez a nagy nap. Ő azonban sietve elment és nem törődött azzal, hogy Karasz mit csinál a zupával. Úgy gondolta, hogy újból felfogja súrolni a padlót. A reguta pedig letette a másik csajkát és szószerint véve a parancsot, no meg sajnálta is a sok jó zupát, tisztára felnyalta a padlóról. Később, a civil életben egy tanyasor választott el bennünket az ő tanyájától. Mikor nagyon megharagudott valamiért, a mi tanyánk felé fordulva, az alábbi kirohanást tette nagy haraggal: No mög az a pecsovics Juhász is, fölnyalatta velem a kaszárnyában a zupát, hogy még a szálka is a nyelvembe mönt ! Hívták vissza továbbszolgálónak (zupásnak) őrmesteri kinevezéssel, de a leszerelés után sietett haza. Hozott magával egy régi katonanótát, amit én megtanultam : 210