A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)

Nagy Gyula: Szemelvények az orosházi önéletíró parasztok munkáiból

ismét, most már étvágycsinálót. Tisztesfűvirágot is tettem bele. Bizony az én néném mindent megivott és pár hónap alatt meggyógyult. 60 éves volt akkor. Mire megjött a tavasz, már meg sem látszott, hogy a telet mindig ágyban élte. Úgy örültünk. Még a sógorom is azt mondta, hogy: csak gyógyíts Julikám, ha az Isten adta neked ezt a nagy tudományt. De én nem akartam mást gyógyítani, csak azt, aki velem is jót tesz és szeret. Közben megismerkedtem azzal a legénnyel is. Még nem voltam 16 éves, de hozzámentem azért is, hogy a nagybátyám ne uralkodjon felettem. Bizony mire nyár lett, én is asszony lettem. Árva gyerek volt az uram is. Csak rokonai voltak, így nem fenyegetett sem após, sem anyós. De nem bajoskodott tovább a nagybátyám sem. Amit az árvaszék elrendelt, ideadta. Mi a régi tanyánkat rendbetettük. A Mama kistanyáját odahordtuk, ami jó volt, azt fölhasználtuk. Volt lovunk, tehenünk és többféle jószágunk. Elkezdtük az életet. De én akármerre jártam, ha gyógyvirágot találtam, azt összeszedtem. Ugyanúgy megszárítottam, mint a Mama, mert éreztem, hogy így kell csinálni. Az uram nem ellenkezett soha. Bizony az idő rohanva telt, évek-évek után. Már volt egy fiam és egy lányom. Megint jött egy rossz betegség, forró lázzal és nagy hidegleléssel. Elővettem a gyógyteát és főztem. Aki szót fogadott, mind meggyógyult. Azok az irigyek, akik boszorkánynak csúfoltak, azok is eljöttek, mert a betegség nem kerülte el őket sem. A legszájasabb is követelte, hogy gyógyítsam meg, mert ha nem, hát igazi boszorkány vagy. Bizony sírva főztem a gyógyteát, és az Isten velem volt. Mindenki, aki idejében jött, meggyógyult. Lassan elismerték, hogy nem boszorkányság ez, hanem érzés és tudomány. Én belenyugodtam a sorsomba! 1842-ben lettem asszony és 1858-ban volt egy fiam és 3 lányom. Egészségesek. Az uram is szeret. Soha nem ellenezte a gyógyítást. Akiket meggyógyítottam, mind hosszú életet ért meg. Csak az én bajomra, lelki bánatomra nem termett gyógy virág! Befejezés így szokta a nagyszülém mondani : Boldog voltam a családok közt. Ha dolgoztam, — ez volt a jó, mert akkor — elfelejtettem az örökös lelkifájdalmat. 62 évet élt. Százak áldják, vagy áldották jószívűségét. Míg emléke élt, úgy emlegették: a mindenki jótevője! Az unokák közül is csak páran élünk. Drága nagyszülém, legyen emléked örök! Szeretettel gondolok Rád, én késői unoka. Majdnem száz év telt el, hogy élt egy mosolygós asszony, akinek ha valakivel találkozott, az volt az első szava : Hogy vagy? Ezt a jószívű kis öregasszonyt az Isten azért tartotta meg, hogy legyen aki a rászorultakon segítsen. Szelíd volt és istenfélő. A nagyapám is így búcsúzott tőle, amikor meghalt : Hát itt hagytál engem, Te szelíd galamb! Óh öreg galambom, pihenj a föld alatt! De lelked itt van velem és tudom, hogy vigyázol rám! Mint eddig is! Ámen! A nagyapám még özvegyen élt 27 évet, de mindig csak azt a szelíd galambot emlegette. Juhász Nagy Vilmos A Vásárhelyi-pusztán született 1904-ben. Négy polgárit végzett Orosházán. Közvetlenül utána elvégezte a kétéves gazdasági iskolát Hódmezővásárhelyen. Mint csereifjú, közel egy évig tanulmányúton járt Németországban. Mint legényember a Kardoskúti Ifjúsági Egyesületben különféle tisztségeket viselt. 1928-ban nősült, s ekkor ment különkenyérre az apjától. Tíz évig volt az Aranyadhalmi Olvasókör műkedvelő rendezője, később a Kardoskúti Olvasókörnek hosszú ideig elnöke. A kar208