A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)

Nagy Gyula: Az orosházi parasztok rejtési tudomány

mindig arra járt legeltetni, s a tojások oda vándoroltak. A gazdaasszony a rejtekhelyen levő tojásokat záptojásokkal kicserélte. Vasárnap a béres a lányos tanya felé tartott. Azonban nem telt bele egy óra, már otthon, a vályúban mosta a ruháját. Azt mondta: Fölbukott, és egy tehénszarba hasalt. Az igazság késó'bb kiderült : A lány apja kiabálta: „Te akarod az én lányomat, és palozsnát hozol! Nesze! Nesze!" és hozzá vagdosta a záptojásokat. Egy könyvet „faló" parasztgyerek is gyűjtött tojást, de naponta csak egyet-kettőt, hogy észre ne vegyék. Eldugdosta, s az árán ponyvát vett az orosházi Tomay papírboltban. A gyerekek csínytevésük során is eldugdostak egyet-mást. Csanádapácán, a Símai-pusztán egy fiúval történt: A tanyájuk közelében fekvó' dinnyeföldön érett már a dinnye. A kísértésnek nem tudott ellentállni, leszakított néhányat és a közelben eldugta. Még pedig olyan irányba, hogy amikor estefelé a hóna alatt hazavitte, nem is sejtették, hogy arról a bizonyos dinnyeföldről származik. A jószágtartás szempontjából a kukorica nagyon fontos, ezért a búza után a kukoricát féltették a legjobban. Mentették, mert abrak nélkül nem tudták a gyönge lovakat használni. A disznóhízlaláshoz is kukorica kellett. Csak annyit rejtettek el, amennyire a jószágnak föltétlenül szüksége volt. A rekvirálók a kukoricára is nagyon „ráfeküdtek", keresték. A kukorica elrejtésének koránt sincs annyi változata, mint a búza, vagy a liszt eldugásának. Leggyakrabban az alábbi módokon rejtegették : Néhány kéve szart elteregettek a szárkúpok sorában. Erre a megfosztott kukoricát garmadába hányták, és föléje szárból nagykúpot raktak. Ez olyan nagy volt, hogy a rekvirálóknak nem volt kedvük széthányni. Ezeket a kúpokat megjelölték. Amikor szükség volt rá, vagy a veszedelem elmúlt, a szart etették, s így a kukorica hozzáférhetővé vált. Néha zsákba szedve került a csöves kukorica a kúp alá. A Csárpateleki dűlőben egy kisgazdaságban 1952-ben nagyon kevés kukorica termett. A javát kiválogatták vetőmagnak, és a tanya közelében álló kis szárkúpba eldugták. A kukoricát az egerek jól megdézsmálták. Amikor»dugott takarmányfélék voltak a határban, a pockok és az egerek nagyon elszaporodtak. „De gyutott is, maratt is!" Általános volt az is, hogy a tanyaközeiben egy darabból csövesen vágták le a szart, bekötötték, és a szérűskertbe nagykúpba rakták. Az elejétől kezdve állogatva rakták a kévéket. Először a szokásosnál valamivel kisebbre rakták a kúpot. Azt a csövet, amely a kúprakás után kifilyëgëtt, lerántották. Aztán néhány rendes (csőnélküli) szárral befödték. Időközben nem szedték le a csöveket a szárról, csak a legvégén törték le, és fosztották meg. Ebben az egér nem tett annyi kárt. Egyesek eltértek az általános gyakorlattól, olyan helyre rejtettek el kukoricát, amelyre egyáltalán nem gyanakodtak, s azért ott nem is keresték. Egy monori paraszt a góré ajtaja fölött egy szakaszt ledeszkázott. Két szomszédos kakasülőre deszkákat fektetett, és a góréból mintegy 10 mázsa csöveskukoricát földobált. A rekvirálók kinyitották a góré ajtaját, benéztek és látták, hogy üres. Nem is gondoltak arra, hogy a fejük fölött van a kukorica. „Nem néztek föl, becsapták az ajtót mérgesen". A Csajágidűlőben pedig kukoricatörés közben egy éjszaka a szalmakazal tetején egy 1,5x3 m alapterületű és 1,5 m mély üreget vágtak a szalmavágóval. A kivágott szalmát azonnal az istállóba vitték. Este az utolsó kocsival a kazal mellé álltak és létráról kosárral beleborogatták. Eligazították, hogy minél több. férjen bele. Azután szalmával gondosan befödték, majd kaparék avasszalmával leterítették és a köteleket a helyükre tették. Lent a rekvirálók botjukkal szurkálták a kazlat, de fönt sohasem keresték. Eszükbe sem jutott létrát kérni és a kazal tetejét megnézni. Talán azt gondolták, hogy ott meg is penészedne, de olyan jól volt beterítve, hogy a víz lecsurgott róla. Az árpa és a zab elrejtéséről már sokkal kevesebbet hallottunk. A Csárpateleki193