A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)

Sin Lajos: Szántás gőzekével (Ahogy a gőzzel való szántást láttam a békéssámsoni Cserepespusztán)

hogy az első ekefej az előzőleg a tarlóra vetett földet s az alatta levő szántatlan tarlót is megművelje, vagyis visszaveííeíték. Általában a gőzgép mindig a tarlón ment, a barázdához egy megfelelő távolságra kellett kormányozni, de úgy, hogy az első kereke bele ne menjen. Ha a vezető beleengedte az első kereket a barázdába, akkor igen nehéz volt a kormányzás, a hátsó bal kerék pedig a friss szántást igen-igen megnyomta, Ezt, ha lehetett elkerülték, és csak oly esetben ment a gőzös a szántásra, amikor másképpen nem lehetett a munkát végezni. Széles nyomtávú volt a gőzgép, de rendes körülmények között az általa vontatott eke szélesebbet fogott, mint a nyomtáv. Ekkor a második jelzésen haladt a szerelvény visszafele a Hajdú-dűlőig. Az előző menetnél az első ekefej a tarlóra vetette a földet, tehát alatta egy sávot nem szántott fel. Ez lehetett vagy 30 centiméter széles, s hogy ez szántatlan ne maradjon, a lokomotív jobb első kerekét ennyivel jobbra kellett vezetni. Ekkor kivételesen a gőzgép jobb első kereke a szántás szélén haladt. A jobb megértés kedvéért megjegyzem, hogy visszafelé itt nem volt barázda, mert hiszen az első ekefej rávettetést végzett s így végig a két dűlő között egy kis keskeny bakhát keletkezett. De csak azon az oldalon, ahol a gőzgépet visszafelé vezették. A nyolcadik vas hagyta maga után a nyitott barázdát. Az ekének a barázdás kereke, mivel most nem a barázdába ment, hanem talajszinten, vagy inkább még magasabban gördült. De így nem lehetett egyenletes mély a szántás. A barázdás keréken igazítani kellett a csavarorsóval, de ezt még a Lehóczki-dűlőn végezték el a fordulás után. Ott meg kellett állni arra az időre, mert ezt a műveletet az akkori gépeken csak álló helyzetben lehetett végezni. Ha a szerelvény végig haladt a Hajdú-dűlőig, akkor a fordulás egy kicsit könnyebben ment, mert már a harmadik nyomtávolság következett, vagyis harmadszor állt be a gőzeke a táblába. Mivel a dűlő elég széles volt, jó nagy kört fordult a lokomotívval a vezető, feltéve, ha ott a fák nem akadályozták a fordulásban. Ha sikerült beállni a harmadik nyomtávra, akkor megálltak. Az eke kezelője a barázdás kereket visszaállította, mert most már a kerék a barázdában gördül. Aztán amelyik kormánylemez beragadt földdel, azt megtisztította. Ritkán ragadt be, csak kezdetkor néhány fordulóban kellett tisztítani. A száraz tarló a még kissé érdes, vagy vakrozsdás kormánylemezt még csiszolta is. Az ekevasakat is nagyon koptatta a Cserepes-pusztai száraz humusztalaj. Ezt is sűrűn nézték és ha a vasak éle már megkopott, cserélték. Az eke földből való kiemelésénél a kezelő végignézte az ekevasakat és ha „pofásnak" (tompának) tanálta az ekevasakat, sorra kicserélte. Mindegyiket kicserélte, mert egyenletesen koptak. A tartalék ekevasakat Strebka kovácsmester, — a gazdaság alkalmazottja élezte. Ha a kovácsnak nem volt más segítője, akkor az ekésnek kellett segíteni. Az ekés г. fúvót húzta, vagy a nagykalapáccsal rávert az ülőn az ekevasakra. A vasak cseréje általában akkor történt, amikor reggelizésre, vagy ebédre megálltak. Ritkán előfordult, hogy kicsorbult az ekevasuk és szántás közben kellett cserélni. Addig álltak a szántással. A személyzet elbírálására tartozott, hogy meddig éles az ekevas, és mikor kell cserélni. Két, három naponként feltétlenül le kellett szedni, és a kiélezett ekevasakat helyébe csavarozni, mert tcmpa élekkel a vontatás is nehezebben ment és a szántás sem volt megfelelő. Az eke kormánylemezeiről még annyit, hogy azok az általános használatra megfelelő típusúak voltak. Mind a nyolc ekefej egyforma nagyságú volt, de két ekefej volt egymáshoz kapcsolva. A két ekefej az emelőkészülék mozgatására úgy működött, mint a kétkarú emelő. Ha a kart lefelé húzták, az ekefejek felfelé emelkedtek. Ha a kart felfelé engedték, az ekefejek lefele süllyedtek. Természetesen megfelelő távolságra volt a két ekefej az emelőszerkezeten. Ha a lokomotív az úton vontatta az ekét, ezek alsó széle, az ekevasak élvonala a sima földtől 6—8 centiméterre lehetett. Elég közel volt a talajhoz, de a földúton ez nem okozott különösebb gondot. Ha a 153