A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Békéscsaba, 1980)

Vertse Albert: A fácán Magyarországon

Leszögezi, hogy a fácán élőhelye megköveteli a nádast és még a következő növények nyújtanak neki jó menedéket: fűzbokrok, gyalogszeder, Berberis kaschgarica, Clematis songarica. A Ph. с torquatus éltmódja Hartert szerint olyan a mint colchiusé. Az alföldet és a dombvidéket lakja, előszeretettel a folyók és a tavak nádasait. Gyakran az egeszén mocsaras területeket, amikor is az ember könnyen leduplázhat egy fácánt és egy sárszalonkát. A fácán tehát vonzódik a víz közelségéhez, vízmenti sűrűségekhez, vízmenti, sűrű aljnövényzetű erdőkhöz, különösen ha azok mezőgazdasági területekkel is szomszédosak. Ezt fácántenyésztőink is tudják, úgy hogy a mesterséges telepítésnél ilyen sűrűségek jelenlétét, vagy azok hiányában sűrű aljnövényzet előállítását alapvető telepítői feladatként írják elő. Érdekes azonban, hogy a víz közelségének nem tulajdonítanak fontosságot, pedig az egyes rasszok ökológiájában kimutatható némi árnyalati különbség mellett éppen ez a legkövetkezetesebben állandó jellemvonás! Hazai élőhelyét Chernél határozza meg a legjobban: „kiválóan szeretnek azokban a ligeterdőkben tanyázni, amelyek nagyobb folyamaink mentén és szigetségein elterülnek". Az ilyen sűrűségeket annyira kedveli, hogy — Witherby szerint — a „kedvezőtlen táplálék iránt inkább elnéző, mint az ilyen sűrűségekkel szemben". A fácántenyésztők szerint a Ph. colchiius előnyben részesíti az ártéri erdőket, a Ph. torquatus a gabonamezőket, a Ph. mongolicus pedig a nádas-sásos sűrűket. Miután aklimatizálódott és meghonosodott európai fácánt mint a Ph. colchicus + torquatus + mongolicus rasszok keverékét egy új ökológiai rassznak tekinthetjük, benne szükségszerűen keveredtek a fenti ökológiai tulajdonságok is. Feltehető tehát, hogy az európai fácánnak a környezethez való alkalmazkodóképessége jóval tágabb, mint az alkotó rasszoké. (25) A fácán tehát elsősorban a vízmenti sűrű növényzetet kedveli, tavak környékén nádas sűrűket, folyók mentén az ártéri erdőket. Az ártéri erdő aljnövényzete a legsűrűbb erdőtípusok között: dús, fűzbokrokkal, szederinda-szövedékkel, nádfoltokkal, magasra nőtt fűfélékkel változatos sűrű aljnövényzete az egyik fő jellegzetessége. E „ligeterdők edaphikus jellegűek, folyóvizek mentén, oxigénben gazdag friss vízzel öntözött, tavasszal rendesen elárasztott talajon a felhalmozódott iszapot a lehulló lomb humifikálja s rajta buja növényzetű erdőtípusok alakulnak ki ; legszebbek a Tisza- és körösparti ligetek (Salicion és Fraxino-Carpinion típusok) valamint a többé-kevésbé elszikesedett talajok parkjellegű tölgyesei" (33). A gazdag, helyenként rendkívül sűrű aljnövényzet, a fácán számára a fizikai védelmen felül mint táplálékforrás is értékes. A bujkálva menekülő fácán a sűrű aljnövényzetű helyekhez annyira vonzódik, hogy az ilyeneket nélkülöző terepen erőszakolt megtelepítésük nem sikerült. Rövidesen szétszéledtek, elvándoroltak olyan területekre, ahol azokat megtalálták. Ez a sajátságuk is elősegítette széleskörű hazai elterjedésüket, amelynek nyomán a folyók szegélyerdeihez való ragaszkodásuk kimutatható. A Tiszántúl déli felén kialakult kiváló természetes állományok a Körösök, a Maros és a Tisza, valamint mellékvizeik ártéri vagy ártéri típusú, dús aljnövényzetű szegélyerdeihez kapcsolódnak. Elsősorban szintén ott, ahol az ártéri erdők közvetlenül szomszédosak mezőgazdasági művelt területekkel. Ahol a szegélyerdőt szikes legelő vagy terjedelmes kaszáló határolja, ott az erdőkben feltűnően lecsökken az állomány. A sűrű erdő a gátak védelmében mérsékeltebb mikroklímát teremt, ami vonzza a fácánokat fészkelésre (télen az erdőkben 1—2,5fokkal is melegebb van, amely szeles időben, a gátak védelmében még magasabb is lehet). Szederjei viszgálatai szerint az erdőben és mezőgazdasági területeken a költések aránya 70:30 az erdő javára, amely azonban 90:10 arányig is felmehet esős, hűvös tavaszon (34). Péterfay szerint 123