Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: A pásztorélet emlékei - I. Rideg pásztorkodás

püspökkel a réti határon. Sok vita volt Rudnyánszky Józseffel, a tótkomlósi földesúrral: de végül is a két földesúr 1750 körül megegyezett Nagyhajlás, Tótkomlós és Szölőls határaira.

3 A Tolna megyei Zombáról 1744-ben idetelepedett orosháziak panaszkodtak, hogy: „Sok bajuk volt a szomszéd vásárhelyiekkel, kik ezt az egész határt megszokták a magukénak tekinteni; ki is jött az elöljáróság a helyszínen szerezni meggyőződést az új települők jogáról; Csizmadia Molnár Gergely (a mostani Csizmadia család őse) mutatta elő az urasággal kötött szerződést, mit látva a vásárhelyiek, azon fenyegetéssel fordultak vissza: még a pásztorok is elvernek a pusztáról benneteket. Zaklatták is őket sokáig; a sebtiben ütött sátrakra rá riasztották a gulyát, ménest, éjnek idején a sátrak karóit szilaj lovaikra vetett szőrkötelekkel rángatták ki."

4 Később még jobban megfogyott a legelő, mert annak egy részét a földesúr, a Károlyiak lefoglalták. „A város, míg az uraságnak taksát fizetett, szabadon használta a pusztai legelőket. Idővel azonban a törvény és az úrbéri rendeletek meggátolták abban. Földesúri jog szerint a legelők közös jelleget nyertek, s a földesúr az egész kihasználására a lakosság ellenmondásai mellett is, rendelkezőleg intézkedett.

5 A lakosság jószágállománya két helyen legelt. A Belső-legelőn, a várost övező nyomáson az esténként hazajáró tehéncsordák, vonós marhák, kezes lovak, fejős juhok, bárányok, csürhék legeltek. Mindenfajta jószágnak külön járása volt. A Külső-legelőn, a Pusztán külön járása volt a göböly marháknak, s évszámra kint legelt a gulya és a nyáj. A rideg állattartás idején a tanyaszélhez legközelebb a fejős juhok, távolabb a marhák és legtávolabb a lovak legeltek. A ménes a Szárazéren túl, a Nagyhajláson, s a körülötte lévő, jó legelőn legelt. Itt azonban csak a nemesebb fajta és drágább lovak legeltek. A gulya nem ment át a Szárazéren. A nyáj a Pusztaszéli úttól a Sámsoni útig, az ún. Belső-pusztán is legelt. A kiterjedt marhatenyésztést űző parasztgazdaságokat baromgazdaságoknak hívták. A nagyfalkát, ménest baromnak mondták. Nevezetesebb barmok 1774-ben: Török-, Hódi-, Zsarkó-, Kincses-, Szilágyi-barmok.

6 1816-ban Czigány-, Fari-, Lázár-, Mózes-, Mucsiés Olasz-barmokról tudunk.

7 Gregus Máté pedig a Puszták Népében a fentieken kívül még az alábbi barmokat említi : Bánfi-, Csáki-, Deák-, Dezső-, Kardos-, Kaszap-, Kishód-, Kis Pál-, Kóti-, Nagy Pál- és Tűhegyi barom.

8 Minden baromgazdaságnak külön bélyegvasa volt. Járását általában a tanács határozta meg. A barmokat vagy a tulajdonosáról: Olasz-barom, Kardos-barom, vagy a telephelyéről: Kishód-barom nevezték el. A Mózesbarom a Mózes-halom árnyékában telelt. Mellette az Aranyad-ér kiszáradt medre húzódik. Annak idején a vize itatásra nagyon alkalmas volt. A nagygazdák, akiknek egy számosfalkájuk volt, számadót s az pedig bojtárokat fogadott. A számadók rendszerint tekintélyes emberek voltak, sok marhájuk volt, hogy ki tudják belőle az esetleges kárt fogni. A számadó ugyanezen okból sok jószágű bojtárokat tartott. Mindenféle gyüvő-menő embereket nem fogadtak. A pásztorok az életüket a Pusztán töltötték, nem mentek a városba. A tiszta ruhát is úgy hozták ki. Az inget, bőgatyát bekenték faggyúval, csak úgy csillogott rajta, a hosszú hajukat is faggyúzták, s a kalapjuk zsíros volt tőle. Ruházatukat a szűr és a suba egészítette ki. A szűrt a legnagyobb melegben is magukkal vitték, az ujjait bekötötték. Az egyikben a dohányzacskó és a másikban a csiholókészség; kova, tapló és acél lapult egy vászon zacskóban. Dohányzacskójuk kostökből ké3 Herczegh Mihály: A vásárhelyi határ kialakulásának vázlatos története. Kézirat 18—20. Szántó Kovács Múzeum Adattára : 244. 4 Veres József: Orosháza Történeti és Statisztikai adatok alapján. Orosháza, 1886. 17. 6 Szeremlei Samu: i. m. 237. 6 Uo. 234. 7 Uo. 238. 8 Gregus Máté: A régi puszta. Puszták Népe 1947. 38—42. 146