Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Életsorsok - Elek László: Rózsa Imre, a dalköltő

Rádió Újság, a Kis Újság, a Film, Színház, Irodalom, a Magyar Zenealbum, a Százhúros hegedű, a Skála, esetleg a Magyar Zeneszó nótapályázatán aranykoszorús oklevelet nyert Sok kistehetségű, kielégítetlen becsvágyú költőcske és „zeneszerző" nyergelte meg ezeket a lehetőségeket, és vívott ki magának kétes értékű sikereket azzal, hogy dalait a Magyar Zenealbum (ennek felelőtlen üzleti manővereit a pusztaföldvári Németh Béla szerkesztette, Orosházán megjelent Fényszóró első, 1937-es évfolyamának 2—3. száma ismertette) vagy más sokszorosító vállalat útján nyomtatásban is megjelentette. Rózsa Imrét nem soroljuk ezek közé. Ő a Puszta kellős közepén valószínűleg nem tudott semmit sem arról, milyen üzleti érdekek és visszaélések pénétraiták az „országos" pályázatokat. Ő hitt a mozgalomban és a pályaművek elbírálásának erkölcsösségében. Azokban az arany oklevelekben és babérkoszorúkban, érmekben és emlék-okiratokban, amelyekkel teleaggathatta szobáinak falait. Hogyne hitt volna, hiszen még lemezre is vették dalait, sőt a Szövegírók és Zeneszerzők Országos Szövetségének tagjaként haláláig tiszteletdíjakat is kapott. Ha arra a kérdésre kellene válaszolnunk, mi is volt valójában Rózsa Imre, azt mondanánk : áldozat. Szerencsétlen áldozata egy kor hazugságának. Mint ilyen, nem volt egyedül. Másokat is félrevezetett az álnépieskedő, árvalányhajas-gyöngyösbokrétás magyarkodás. Ez természetesen nem lehet vigasz. Vigasz legfeljebb az, hogy a kortárs nótaszerzők legbecsületesebbjeinek egyike volt, aki a legtöbbet és a legigazabbat adta : az őszinte tiszta hitet. Bevallom, csak azt a 45—50 dalát ismerem, amelyet Juhász Nagy Vilmos hozott el hozzám. (Sajnos, hagyatékához többszöri próbálkozás után sem tudtunk hozzájutni.) A legtöbbje sokszorosított kotta. Többnyire egy-egy kisebb zenekiadó vagy sokszorosító üzem (Múzsa, Magyar Zenealbum, Nótástarisznya, Magyar Muzsikus, Nótatarsoly, Pekáry Margit vállalata) jelentette meg őket. Nem kellett sok vizsgálódás hozzá, hogy észrevegyem: a dalszerzők szívesen társultak vele. Szinte versengtek szövegeinek megzenésítéséért. A kézhez kapott és átnézett nótáknak 16 társszerzője akadt, de 6 olyan is volt köztük, amelynek a dallamát maga Rózsa szerezte. Vajon miért szerették verseit, holott személyes érdek nem befolyásolhatta válogatásukat? Ugyan milyen előnyöket is biztosíthatott volna nekik Rózsa? Valahol máshol kell keresnünk az igazi magyarázatot. Magában a versben, a szövegben! Az vonzotta mágnesként magához a „zeneszerzőiket. A Puszta világának egységes, homogén élményanyaga és hiteles képisége, a népi nyelv tisztasága, amely megkönnyítette a dallamépítést akkor is, ha a vers szerkezeti felépítése a korabeli divatos műdalok hatására nemegyszer jócskán el is távolodott a tiszta népdaltól. Még ezzel a tehertétellel is több volt, érdekesebb volt az ő szövege, mint bármelyik szövegíró társáé. Volt egy emlékezetes találkozásom vele 1950-ben. Egy értekezletre voltam hivatalos az írókat, költőket, képző- és zeneművészeket tömörítő Művészeti Dolgozók Szakszervezete orosházi csoportjához. Erre ő is kapott meghívást. Azzal tűnt ki közülünk (voltunk vagy tíz-tizenketten), hogy a „megtiszteltetést" amolyan székfoglalóval honorálta. Olyan gesztus volt ez, mint a Himnusz éneklése az első nyomtatásban megjelent műve láttán. Két dalát olvasta fel. Nekem, akit bizonyára a szervezet kritikusának szemeltek ki, kisebb-nagyobb fenntartással tetszett mind a szituáció, mind a két vers népies hangja. Messziről érzett rajtuk Rózsának a Pusztához való erős kötődöttsége, költői hangvételének őszintesége — a népdalszerűség. Bizonyos azonban, hogy nem váltak egyetemes mondanivalójuakká. Csak egy kisebb réteg és egy szűkebb tájegység verseiként hatottak. Megformálásuk nélkülözte a népköltészet gazdag szimbolikáját, gondolatpárhuzamos szerkesztésmódját. Azokat a sajátosságokat, amelyeket a népdalokhoz tudatosan közelítő műköltők metafor rává sekélyesítenek, vagy helyesen alkalmazni sohasem tudnak, mert nem képesek úgyazoinősülni a tájjal (nincsen olyan szoros kapcsolatuk vele), hogy sajátmaguk érzésvilágának 558