Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Életsorsok - Elek László: Rózsa Imre, a dalköltő

határ, a színeit változtató róna bűvöletében élt kisgyermekkora óta. A Csepregi-, a Gombos-, a Gombkötő-, a Juhász Nagy-, az R. Molnár- és a Patócs-tanyákon eltöltött mindenes-béres évek nevelték rá a paraszti munka reális értékelésére és sajátos szépségeinek a felismerésére. Ott teljesedett ki a Pusztán a párjára talált férfi boldogsága is, nem is kívánkozott el onnan sohasem. Dalköltészetének a képanyaga ezért lett homogén. Néhány helyzetdal-próbálkozástól eltekintve ugyanis csak önmaga életéről és érzéseiről énekelt. Arról a reális viszonyról, amely szerelméhez: a Pusztához, a tanyai élethez és a munkához fűzte. Ezért hat nála természetes elemként a pusztai környezet rajza. Nem egyszerű háttér, hanem az élmény hiteles forrása. Különös dolog, hogy fájó, agresszív élmények emléke nem árnyékolja sohasem dalainak derűs képeit. Csak egy-két versében találunk olyan nyomokat, amelyek arra utalnak, hogy az élet, a társadalom negatív jelenségeinek (pl.az „emberiségen rágó élősdi férgek" kapzsisága, a felelőtlen kártyások elítélése stb.) is jó megfigyelője lehetett. Megzenésített dalaiban azonban hasztalan kutatunk lehangoló motívumok után. Mintha úgy érezte volna, hogy a dalszerzés valójában a lélek örömünnepe, a dal pedig a kicsorduló életörömtől kapja meg igazi fényét. Vagy attól tartott, hogy a bánat és a szomorúság képanyaga szétfeszíti azokat a viszonylag jól elsajátított, valójában azonban nem túl változatos formai kereteket, amelyekben derűs életszemléletének motívumai kényelmesen helyezkedtek el? Mily nagy kár, hogy nem engedett szabad folyást egyéni bánatainak és keserveinek! Az embert a kemény megpróbáltatások edzik férfivá, s őt erőpróbákban fölösen is részeltette az élet. Sok fájó, emberformáló emlékről, kínzó belső szorongásról vallhatott volna. Arról, hogyan vándoroltak szülei egyik helyről a másikra a Pusztán, munkaalkalmat s a hat gyermeket számláló családnak elfogadható otthont keresve. Vagy méginkább arról, miként esett áldozatul nemcsak egész állatállományuk, hanem még négy testvére is az egyik gazda elvetemült gonoszságának, tisztán azért, mert szülei — tartva magukat a szerződéshez — nem voltak hajlandók az írásban vállalt határidő lejárta előtt elhagyni a tanyát. A család barátai és rokonai között még ma is él ennek a lisztet és darát patkányméreggel mérgező brutális bűntettnek az emléke, amely egy jottányival sem enyhébb, mint amilyen a férjgyilkos tiszaugi asszonyok merénylete volt. De szólhatott volna a korai árvaság keserveiről is, hiszen már 14 éves korában itthagyták szülei. Éppen a legrosszabbkor, az első világháború második évében, amikor a mind nehezebbé váló megélhetés még a megértő rokoni szíveket is megkeményítette. Amikor gyermeklelke leginkább vágyott a szülői szeretetre. 1915-ben ment első munkahelyére, Nagybánhegyesre a „gőzparipán". (Feltehetően egyik anyai rokonához: Csepregi Mátyáshoz.) Még élt beteg édesanyja. Az örökké emlékezetes búcsúzásra, az édesanya aggódó intelmeire jó két évtizeddel később egy megindítóan kedves hangulatú verssel emlékezik vissza. A verset, mely (1937-ben az orosházi Demartsik nyomdában, az ifj. Tóth Pállal közösen kiadott Pusztai vadvirágok című, igénytelen kiállítású füzetben jelent meg,) a gondoskodó anyai szeretet kapkodó, ideges izgalma és a tétova gyermek ragaszkodása hatja át. Ez teszi mind a mondanivalót, mind a hangulatot egyaránt szaggatottá. A gondolatépítés mozaikszerű töredezettsége, a hétszer is alkalmazott három pont, továbbá az örökre összekapcsoló szeretet és a fizikai egymásmellettiséget megszüntető kényszerű, kikerülhetetlen válás ellentéte kívánja és indokolja ezt. A gondolat láthatóan kemény harvcot vív a bizonytalan vers technikával. Szerencsére a forma csiszolásának nem esik áldozatul az érzés és a mondanivaló hitelessége, de a vers logikus szerkezete sem. Az alig kitapogatható zene sem zavar. Rózsa ugyanis szabadon bánik a ritmussal és a rímekkel. Mindegyik a szomorú tartalmi mondanivalónak rendelődik alá, amely nem enged sem elevenebb ritmikát, sem felfokozott hatású rímeket. A verssorokat szabálytalanul kapcsolják össze az enyhe rímillúziót keltő asszonancok és a minőségileg alig-alig több, mint szokványos ragrímek. Ezáltal az érzésen, a mondanivalón marad a lényeg. 554