Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Szép, különös, érdekes - Beck Zoltán: Az élet nagy eseményei - Az élet nagy eseményei - III. Temetkezés a Pusztán

III. Temetkezés a Pusztán Anélkül, hogy valami újat akarna mondani, így bölcselkedik a pusztai ember: „Az ember legdrágább kincse az élete, mer abbul csak ëggy van." A gazdálkodó ember — mint gazdaságának anyagi javaival, az életével és az egészségével is igyekezett okosan gazdálkodni. Hiába azonban a legnagyobb óvatosság és számító okosság: váratlan betegség vagy baleset egyik napról a másikra megrokkanthatja vagy el is viheti az embert. Érthető, ha a halál gondolatával sokat foglalkoznak. „Amíg a főd vót a minden, azér nem szeretett mëghani az ember, mer nem tutta, mi lëssz asztán abbul, amit összeszerzett" — fogalmazzák meg az elmúlás felőli félelem egyik okát. A túlvilági élet örömei sem vigasztalták a természetet jól ismerő embert. „Jó vóna sokáig élni, nehogy eroharmi, asztán kész. Dehát minden így van a világon, él, asztán epusztul." Ez a fölfogás már tartalmazza az élet megváltoztathatatlan rendjébe való bölcs belenyugvást. Élete során lépten-nyomon gondol az ember a halálra, kisebb-nagyobb jelentőségű baljós előjelek folyton-folyvást emlékeztetik mulandó voltára. Ezt tükrözi az a sok hiedelem és babona, melyekkel a Vásárhelyi-pusztán még ma is találkozhatunk. Azt mondják, ha valaki pénteken elvágja a kezét, az halálesetet jelent. Ha valaki után kinyilik az ajtó, az meghal. Haláleset következik be akkor is, ha a bútorról pattog a festék, vagy a bútor fája pattog vagy recseg. Az is a halál előjele, ha az asztalon elreped a pohár. Ha a leányok felkötik a hajukat, és egy fürt kimarad, akkor valaki meghal. Az is halált jelent, ha a kép vagy a tükör leesik a falról. Ha eltörik a lámpaüveg, akkor is meghal valaki. Védekező szándék van a következő tanácsban: „ágyadat ne tëdd fejjel az ajtó felé, mer hamar meghalsz." Az is rövid életet jelent, ha a kés élével fölfelé áll. A bűvös tizenhármas számmal kapcsolatos az a hiedelem, hogy ha az asztalnál tizenhármán ülnek, egy éven belül meghal valaki közülük. A házastársak elhalálozásának rendjét pedig aszerint várhatják, hogy melyikük aludt el először a nászéjszakán. A halálra készülés más- és másforma a beteg és az öreg ember esetében. A beteg ember bízik abban, hogy fölépül, de ha reménytelen a helyzete, azt el szokták előtte titkolni, hogy ne veszítse el a bizodalmát. Sokszor mégis gyanút fog, rendszerint a szokottnál több látogató miatt, és sokszor „betegebb lëssz, mint amennyi a baja." Betegség esetén inkább a család készül föl lelkileg is, meg hogy „minden kéznél lëgyën, ami a halott ellátásához szükséges." Az öregek maguk készítik el a legszükségesebbeket. Gondosan félrerakják a halotti ruhájukat, van úgy, hogy a sírhelyüket is előre megváltják. Beszélgetéseikben vissza-visszatérő momentum, hogy „kik mentek el legutójjára." és kik lesznek a következők. Érdekes, ahogyan néha véleményt mondanak egy-egy eltávozottról. Egy fiatal, 30—35 évesről azt mondták: „jól járt szegény, mink is odafelé tartunk." Az illető véletlen halállal halt meg, különben egészséges volt. Máskor, egy hetvenen felüli ember halálakor meg így vélekedtek: „az idejitül még élhetett vóna." A betegségben szenvedő, és az élete végét érző ember is végrendelkezni szokott, hogy elrendezze, ami utána marad. A nagybeteg emberhez papot is szoktak hívni, hogy megkapja az utolsó kenetet vagy az úrvacsorát. A papért kocsival, rendesen fédères kocsival mentek. A beteg — ha templombajáró volt, meg szokta jelölni, hogy melyik papot hívják: „Ászt szerettem mindig hallgatni, hogy prédikál, az vigasztajjon most is a betegségembe." Azok, akik féltek a haláltól, és nehezen törődtek bele, nem szerették, ha papot hívnak, mert akkor még jobban megijedtek. (A pappal való találkozás a néphit szerint különben is szerencsétlenséget jelent.) A környék népe is úgy vélekedett mindig, hogy „ha valakihő papot köll híni, a mán nem sokáig húzza." A pap nyomában rendszerint meg is látogatták a beteget, hogy 519