Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Szép, különös, érdekes - Beck Zoltán: Az élet nagy eseményei - Az élet nagy eseményei - II. Házasság és lakodalom - 2. A lakodalom

sem táncolhat mással, legfeljebb három-négy nótát. Új ismeretséget kell keresnie fiatalasszonyok körében, hogy Velük barátkozva felkészüljön a most már küszöbönálló házaséletre. Régebben szokás volt a hosszabb ideig tartó jegybenjárás, néha évekig sem követte az eljegyzést esküvő. Ma ilyenre egyáltalán nincs példa. Szólnunk kell arról a felfogásról, mely az orosháziakat, a vásárhelyieket egyaránt régebben jellemezte, hogy maguk közül igyekeztek élettársat választani. A két város lakóinak sok-sok rokoni kapcsolata igazolja, hogy e merevség már régen feloldódott. Az egyik pusztai embertől azt hallottuk, hogy a lányok jobban szerettek vásárhelyihez menni, mint orosházihoz, mert az orosházi érzéstelen, a vásárhelyi szebben beszél a feleségéhez. Az orosházi lobbanékony, magánakvaló. Igaz, hogy a vásárhelyi menyecskésebb, de alkalmazkodóbb is. A jegyváltással egyidőben történt meg a móring megbeszélése is. A móring bizonyos pénzösszeget jelentett — általában egy hold földnek az árát —, melyet a leendő fiatalasszonyörökség helyett kap kielégítésképpen, ha a férje rövid időn belül meghalna gyerek nélkül. Az első világháború után lemondtak róla a lányok : „ëgye mëg a fene, én nem csufoskodok avval a móringgal, nem pizér megyek én firhő." így aztán lassan elmaradt a móringolás, melynek hivatalos aktusaként említsük meg, hogy az eljegyzést követő napokban a vőlegény apja szerzett egy blankettát, és vagy a háznál, vagy a községházánál kitöltötték. Két tanú is aláírta. A legtöbb esetben a községházánál hagyták letétben. Óvatosabb és előrelátóbb szülők a közszerzemény dolgában is ekkor állapodtak meg. A közszerzeményről ugyanis a törvény nem intézkedett, és a jussolás mindig nagyon sok bajt okozott. Az öröklés az egyik házastárs halála esetén úgy történt, hogy ha megegyeztek, és családjuk nem maradt, akkor a közös szerzemény fele a meghalt házastárs hozzátartozóit illette. Ha a házasfelek elvaltak, a közös szerzeményt megfelezték. Bonyolultabb volt az eset, ha nem egyeztek meg a közszerzemény sorsában. Ez esetben, ha az asszony halt meg, és családja nem volt, minden a férjnél maradt, mert a törvény nem biztosította a közös szerzemény felét az asszony szüleinek. Gyakorlatilag tehát mindig az örökölte az egész vagyont, aki életben maradt. Még azt is, amit a másik odavitt. Ezért aztán ilyen esetekben nagyon sok civakodás és harag támadt. Egész életre szólóan meg tudtak haragudni egymásra a rokonok: még abba a lakodalomba, vagy arra a temetésre sem mentek el, amelyről megtudták, hogy a másik is ott lesz. Az eddigi hivatalos és szokásos eljárások után a családok közös megállapodása szerinti időben következett az esküvő és a vele járó ünnepség, a lakodalom. 2. A lakodalom Az esküvő és a lakodalom hosszadalmas előkészülettel járt. Rendezni kellett az egyházi hirdetéseket, be kellett jelentkezni a polgári esküvőre, és ami a legfontosabb volt : gondoskodni arról, hogy a lakodalomban minden meglegyen. A vásárhelyiek csak a vőlegényesháznál tartottak lakodalmat, az orosháziak pedig mindkét háznál, jóllehet a vőlegényesháznál tartott volt a nagyobb. Az ilyen lakodalmat „dupla lakodalomnak" nevezték, csak a vőlegény tanyájában rendezettet "kurta lakodalomnak" hívták. Ha mindkét háznál tartottak lakodalmat, a menyasszonyosház vacsora után felkerekedett és átment a vőlegényesházhoz, ahol terítettek a számukra s azután együtt táncoltak, mulatoztak. Ha menyasszonyosház rokonsága nem volt kiterjedt, akkor az orosháziak is csak vőlegényesháznál tartották a lakodalmat, de a költségekhez hozzájárultak. Az első világháborúig a tanyán, vagy a városi házban sátor alatt tartották a lakodalmat, csak 1920 után jött divatba azt olvasó507