Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Amit nem értünk - Bálint Sándor: Hidelemvilág

Ismeretesek természetesen a tehénrontáshoz, egyszeri esetekhez, személyekhez fűződő bűbájos történetek, hiedelmek is. Ezeket már rendesen elhalt öregek szájába adják, hagyományból idézik, mintha a most élők már nem vennék komolyan, de azért emlékeznek rájuk. Látszólag már nem hisznek bennük, rossz néven veszik azonban azoktól, akik — idegenek, vagy már a közösségből városba szakadtak — mosolyognak vagy babonát emlegetnek a hallatukra. A hatablaki dűlőben Olasz Mihályné tehene nem tejelt rendesen, elapadt. Gyanakodtak egy asszonyra, hogy az rontotta meg. Hozzájuk járt tejért. A pusztaföldvári tudóst kommendálták neki. Olasz Ernő apja, Olasz István kocsival el is ment érte. A tudósember azt mondta, hogy akár a fal mellől, akár a dudva széléből kerítsenek egy varangyos békát. Ezt kétfelé hasította és a disznóvályúba tette. Most a tehenet megfejte, neki már sikerült. Majd a tejet ráöntötte a békára, ahol forrni kezdett, gőzölgött és sustorgott. Egy nyírfasöprűvel addig verte a tejet, amig volt belőle a vályúban. Most hirtelen megjelent a tejhordó asszony. A házbeliek nem szóltak hozzá, csak a tudósember: „Ha të tudsz, én még többet tudok!" A tehén így rendbe jött. Tóth Ferenc cserepesi gazda egyszer lakodalomba ment Vásárhelyre. Szomszédját, Molnár Sándort kérte meg tanyásnak, aki reggel nem tudta megfejni a tehenet. Esze sem volt hozzá, hogy mi történhetett vele. A lakodalomból hazatérő Tóth Ferencéknek mondta, hogy a tehénnel nem boldogult. A gazda Sámsonról, vagy talán Tótkomlósról hozott egy tudósasszonyt, aki a tehenet megfejte és a tejjel csinált valamit. Mondta, hogy majd jön hamarosan a megrontó hozzátartozója és kéri, hogy menjenek át hozzá. így is történt, még aznap átjött az egyik szomszéd, Kovács Sándor és hívta Tóthot, hogy menjen át, mert a felesége nem tud fölkelni. Amikor megjelent, az öregasszony fölkelt, de örökre görbének maradt. A bűbájos alakjában, akinek tudománya van a rontáshoz, de az orvosláshoz is, voltaképpen ősi táltos-képzetek villannak meg. így a pusztaiak hiedelme szerint is megvív a szelleminek képzelt rontó betegséggel. Imre Pál, Fehértó-parti gazda felesége beteg lett. Az orvos nem tudott rajta segíteni. Azt tanácsolták neki, hogy a sámsoni javasasszony majd megorvosolja. Az apa, Imre Péter kocsin el is ment érte. Amikor a tanyabejárón befordultak, a lovak alig bírtak húzni, noszogatni kellett őket. Tűz lángolt föl többször is előttük, kegyetlenül megizzadtak. Amikor mégis beértek, a leszálló tudósasszonyt valaki úgy pofon ütötte, hogy csak úgy csattant. Látni senkit sem láttak. A tudósasszony mégis legyőzte a beteg megrontóját, akivel viaskodnia kellett. Ha a jószág megbetegedett — akkoriban még tanult állatorvos hiányában —, nemcsak természetes, tapasztalt foganatosságú szerekkel orvosolták, hanem mágikus eszközökkel is. Mindig híreszteltek olyan embereket, akik betegséget, rontást gyógyítottak, de akadtak olyanok is, akik szúrós szemükkel csak ártottak. Pusztaközponton Simon Istvánnak sok jószága volt. Egy idő múlva lovai mind elhullottak, az állatorvos sem tudott rajtuk segíteni. Valakinek tanácsára a pécskai emberhez, a román Tripp Szávához fordult. Vitt magával a tanyájukból egy üveg vizet is, mert Száva ebben látta meg a bajt. Kiderült ebből, hogy az istállóküszöb alá egy üveg van elásva, ezt kell kivenni. így is történt. Valamit csinálni is kellett vele, de az elmondó már erre nem emlékezett. A lovak rendbe jöttek. Általános, szinte napjainkig, a szemverésben való hit is. Eszerint vannak, akik akaratuk ellenére az embert, jószágot szemükkel meg tudják verni. Ennek erejétől olykor el is lehet pusztulni. Olasz Ernő szomszédja, Vörös Sándor, a csikókat meg tudta verni szemmel. Ezt ő nem is tagadta, a szomszédok is tudták. Rá is szóltak: „Be ne mënj az istállóba!" Nem is ment. Itteni szokás különben, hogy a csikó nyakába mindjárt elles után szemverés ellen piros 446