Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: Nem minden nap - Lekvárfőzés

szalonna, mert a tej minden értékes része a sajtban maradt. A sajtból eltávozó tápanyagok közül az orda-túró említhető meg, de az gyönge táplálék. Orda-túró az első savólében nincs, a második gyúrás közben a savó fehérebb, mert benne van az orda-túró, amely melegítésre összemegy. A savó is gyönge táplálék, a tüdőbetegeknek jó, víz helyet. Olasz Ernő amikor a savót forralta, szalonnát sütött s arra megivott vagy egy litei savót. „Szinte frissítette az embört!" Vacsorára már kevesebbszer került sajt az asztalra, mert nagyon kívánta a vizet. Amikor kapálni, aratni mentek, a szalonna mellé a tarisznyába a sajt is bekerült. Nemigen volt olyan, aki nem szerette. Aki pedig a városból jött a Pusztára, annak nagyon kapós volt. Éppen úgy, mint a szalonnát, a sajtot is inkább a férfiak fogyasztották. Amikor a sajt megkeményedett, meghámozták és a héját a disznóknak vetették, a beléből pedig — amikor megkívánták — érett túrót készítettek. Húsdarálón ledarálták, megsózták és egy fabödönbe, vagy kis dézsába belegyúrták. Egy idő múlva megérett és erős lett. Az érett túrót is általában reggelire fogyasztották, vöröshagymával, még a sajtnál is jobb volt. Ősszel a zsírosabb tejből egyenesen érett túrót készítettek, mert ha sajtból készítették, akkor a haját a jószágnak adták. A tejet oltóval megoltották s a sajtruhába öntötték, a négy sarkát összehúzták és felakasztották. Ezt nem gyúrták, a savó úgy csöpögött ki belőle. A kicsöpögés után kioldották a sajtruhát és egy deszkára fordították. Amikor 2—3 ilyen gömöje összegyűlt, összedarálták. Azután ugyanúgy készítették belőle az érett túrót, mint a sajtból. Olyan jó volt, mint a sajtból készített. Lekvárfőzés Ha csak lehetett, minden évben főztek szilvalekvárt. Ha olcsó volt a szilva vagy sok termett, akkor két évre valót főztek. Ilyenkor keményebbre főzték a lekvárt. Négytagú családra általában 50 kg szilvából és 20—25 kg barackból főztek lekvárt. Attól függött, hogy mennyire szerették. A fáról lerázott szilvát kasba szedték és a kútnál vagy a házelején két-három léből megmosták. A kimagolt szilvát húsvágógépen ledarálták, majd az üstbe tették. így gyorsabban kifőtt. A barackot mosás után drótszitával átpaszírozták, ezáltal a kifőtt lekvár tükrös, átlátszó lett. Néhol nem hámozták meg, mert úgy szerették, ha minél csigerebb, savanyúbb. Egyesek — így Samu Sámuelné is — annyi szilvát tett az üstbe, amennyi belefért. Pál Jánosné és mások nem tették tele az üstöt, hanem amikor egy kicsit megrottyant, amikor egy kis levet eresztett és könnyebb volt kavarni — akkor tették hozzá a többit. Fával tüzeltek, mert azzal lehetett csendesen tüzelni. A tuskó kizavarta a lekvárt, nagyon fröcsögött, de a gallynak is lobogós lángja volt. Csak hasított fával jó tüzelni. Mindig kavarták, különben odakozmásodott. Egyenes és görbe kavaróval kavarták. Régebben csak egyenes lekvárkavaró volt, de amint sűrűsödött, nagyon fröcsögött és összeégette a kavaró kezét. Harisnyát húztak a karjukra. Újabban legtöbb helyen görbe kavarót használtak. Amikor a lekvár sűrűsödött, nehéz volt kavarni. A kavarok váltogatták egymást. Akkor hagyták jóvá, amikor pöszögött. A barackot nem főzték keményre. A cukrot csak a legvégén tették bele s utána még egy kicsit főzték, különben megpörkölődött a cukor és barna lett a lekvár. A kifőtt lekvárt különböző nagyságú cserépedénybe, „lekvárosfazékba''' tették. A harmadik határban is megérezték, hol főzték a lekvárt. A szilvalekvárt a kenyérsütés után kemé'ncézték és kihűlés után lekötötték. A barackot száraz dunsztba tették : forrón lekötötték és a párna közé helyezték. 300