Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: A tanya és élete - IV. Élet a tanyában - 1. A téli életómd - d) Alvás

dóban.) Az egész család tud aludni, mert így szokták meg, s nappal jól kidolgozzák magukat. A konyhában lehetne ugyan egy ágyat felállítani, de a legyeket nyáron nem tudják teljesen kiirtani, s ezért ott nem lehet aludni. A kisszobában pedig már nem fér újabb ágy. Míg kisebbek voltak a gyerekek, észre sem vették, hogy nagy a család. Nemsokára a gyerekek kirepülnek, voltaképpen csak pár évig kell egy kicsit szoronkodniok, de a család egyáltalán nem tartja nehéznek helyzetüket. Aklan Jánosék alvásrendje: a nagymama a szobában aludt, a vackon pedig az otthon lévő lánya, az Etel. A nagyapa a kisszobában aludt. Ha valamelyik unoka ott aludt, akkor a nagymama a kuckóba szorult (szeretett ott aludni), Etel lánya az ágyba került (a nagymama helyére), és a vendég unoka pedig a kotrecáságyon aludt. A kotrecáságy a vacok volt, melynek a külső oldalán kivehetős magas rácsa volt. Ha valamelyik fiú családostól együtt jött haza, akkor a nagymama ismét a kuckóba került, a vendégfiú aludt az ágyon (volt úgy, hogy a feleségével) vagy a felesége és Etel lánya. Kihúzták az ágy fiókját s abban aludtak ketten. A fentiekből is kitűnik, hogy a vendégeké volt az elsőbbség. A Pusztán csak nagyon elvétve s csak rövid ideig lakott egy szobában két család. A Csepiegi György-féle tanyában a szülők a szobai ágyban aludtak s az egyik család gyereke a vacokban a másiké a kuckóban. A kuckó elé széket tettek s a gyerek arra nyújtotta ki a lábát. Alatta is és felette is párna volt s paplannal takarózott. Megszokták, hogy két család lakik egy szobában. Nagyon ritkán a család egyes tagjai — főképpen a legények — néhány éjszaka a földön háltak. A földre egy nagy kopott subát terítettek s arra párnát helyeztek. Egy másik nagy subába belehemperegtek. A ruhájukat legtöbbször a székre tették, de ha nagy volt a család, akkor a kemence padkájára is jutott. Általában egyszerre készülődtek lefeküdni. Aki előbb mosakodott meg, előbb feküdt le. A lányok utoljára feküdtek le, hagyták, hogy a fiúk mosakodjanak. A vizet ők készítették nekik. A fiúk s a férfiak télen-nyáron ingre-gatyára vetkőzve aludtak. Csépléskor, kukoricatöréskor tisztát vettek éjszakára. Az istállóban, sőt a szabadban háló is ugyanúgy levetkőzött. Ha hidegebb volt, akkor nem pokróccal, hanem subával takaróztak. A suba szőrével kifele is melegebb, mint a pokróc. Ha nagyon hideg volt, akkor „öltözetesen" aludtak az istállóban, de a csizmát akkor is lehúzták. A kisebb lányok abban az ingben aludtak, amely nappal is rajtuk volt, de már a nagyobb lányok réklibe (hálókabátban) háltak. A nappal viselt ing fölé felvették a hálókabátot. Ez fehér színű anyagból készült hosszú ujjú, egyenes derekú, derékig érő, elöl gombos béléstelen ruhadarab volt. Csipkével, zájmedlivel (hajtogatással) díszítve. A Puszta népe mindig szemérmesebb volt, mint a városi lakosság. A családok izoláltabban éltek, mint a városiak s nem voltak annyi kísértésnek kitéve. A fiúkat is, de különösen a lányokat szigorúan fogták. A szülők kerülték a szemérmetlen beszédet, bár a káromkodó ember nem volt ritka. A tiszta ruha váltását, a tisztálkodást úgy ejtették meg, hogy különösen a másik nembeli észre sem vette. Az apa sohasem vetkezett le a legényfia előtt és fordítva. Fekete Sándortól tudjuk, hogy az ő apja hogyan váltott tiszta fehérneműt. A két kezét kihúzta az ing ujjaiból, a tiszta inget magára vette és beledugta a kezeit a tiszta ing ujjaiba. Majd a jobb kezével hátranyúlt és a szennyes inget lehúzta magáról. Azután vállára terítette a subát, elfordult a többiektől és kicserélte a gatyát. Mindez a szobában történt, vagy pedig kiment a konyhába s ott váltott tisztát. Már az anya és a nagylány jobban mutathatta magát a másiknak, bár voltak családok, ahol még azok sem vetkőztek le egymás előtt. Ha vendég aludt a tanyában, akkor felborult a család alvásrendje, de ritkán volt olyan vendég, aki ott is aludt. Ez rendszerint szegedi paprikás, vásárhelyi edényt áruló asszony, vagy a városi kézbesítő volt. Csépléskor is több tanyában volt vendég. Ilyenkor az legtöbb270