Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: A pásztorélet emlékei - II. Félszilaj pásztorkodás

/ a marha sokkal több volt, mint a ló, azért külön csikóst nem fogadtak, hanem a kevés csikót és a néhány lehajtott lovat is a gulyás legeltette. Tekintélyes, józan életű, kemény embert kerestek gulyásnak. Az ilyen ember, ha éjjel fektetett (éjjel a marhák lefeküdtek), akkor oda nem mehetett senki sem. A gulyás munkája kötött volt, nem mindenki bíría. Volt olyan szegény tanyás, aki inkább vályogot vert, de nem ment el gulyásnak. Szenmihályra fogadták a gulyást és a következő Szent Mihályig szolgált. A szerződést írásba foglalták. A Csáky-járáson : Csorba Sándor, Csorba László, Árgyelán Miklós és Bandula Sándor, a Rossz-járáson Rácz Sándor volt egy időben a gulyás. A román származásúak váltak be legjobban. Ezek már itt születtek. Ugyanis a Puszta felosztása előtt a nagyobb gazdák Erdélyből hozattak román juhászt a falkáikhoz, s ezek közül többen itt maradtak. Jó pásztorok voltak, de egyesek lenézték őket, nem vették emberszámba a származásuk miatt. Csorba László bére: 20 q búza, 5 q árpa, 30 kg só, 50 kg szalonna, 2 lótartás, 1 tehéntartás három évi szaporulatával (a tehén negyedmagával volt), 20 birkatartás és disznót annyit tarthatott, amennyit akart. Szabad lakást és a jószágnak megfelelő helyet kapott. Két hold föld járt neki és résziből annyit munkálhatott, amennyit akart. Jószágkihajtástól Péter-Pálig a gazda egy bojtárt adott mellé, a másikat a gulyás fogadta. Minden fejős juh után a gazdának három kg sajtot adott. A gulyások általában nősek voltak és a család velük ment. A gazdák meglátogatták őket. Ha valami baj volt, azt azonnal jelenteni kellett a gazdának. A gulyások az első világháborúig jó időben bőgatyában, borjúszájú ingben és csizmában jártak, de a hidegebb időben ők is nagrágba bújtak. Télen a bőgatyát a lábukra csavarták, de alul nem kötötték meg s nadrágot húztak rá, az ingre pedig lajbit vettek. Ha hidegebb volt, akkor a bőrmellény is felkerült. Ez újatlan volt és birkabőrből készült, szőrével befele hordták. Került olyan is, amelyikbe belevarrták a tulipánt, a zöld ágra, levélre pedig piros virágot hímeztek. Bőrgombokkal látták el. Ha nagyon hideg volt, akkor előkerült a báránybéléses nagykabát is. Olyan kalapot viseltek, mint a parasztok. Meg lehetett őket ismerni napsütötte arcukról és a nagy botjukról. Meglátszott rajtuk, hogy nem tört emberek. A botjuk som-, tölgy-, vagy megyfából volt, a végén egy bunkóval. A legeltetésnél a gulyás vagy a bojtár sohasem ült vagy feküdt le a földre, mert ha leheveredett, akkor a mozgásban lévő jószág a szükségesnél jobban elterült. Rátámaszkodott a botra és úgy pihent. A juhokat már április vége felé kihajtották. A juhok után a csikók kerültek a Pusztára. Az igáslovak a tanyában maradtak, mert azokra a gazdaságnak szüksége volt. Azonban néhány lehajtott öreg ló is kiment a csikókkal, hogy összetartsa őket. A csikókat a kocsihoz kötötték. Egy járáson a csikók, lovak száma mindössze 20—25 között mozgott. A szarvasmarhák kihajtása az időtől, a takarmány mennyiségétől függött. Ha rossz idő járt és bőven volt takarmány, akkor később hajtottak ki, de ha a belső-tanyán (nem a Pusztán, hanem az ún. tanyai földeken fekvő tanyán) kevés volt a takarmány, akkor siettek a kihajtassál. Általában május 10-én volt a jószágkihajtás, de a marhákat sokszor már május elején kihajtották. Az is előfordult, hogy a lovakat is a marhákkal együtt hajtották ki. Ha a jószágkihajtás nem egy időben történt — ami gyakran megesett —, akkor többször kellett összeverni a jószágot. Elsősorban a teheneket hajtották ki, de a fejős- és közellős tehenek otthon maradtak. A hasasteheneket azonban kihajtották s ha odakint megellett, akkor hazahajtották, a kisborjút pedig kocsin hazavitték. Az ökröket addig nem hajtották ki, míg el nem fogyott a szántanivalójuk. Általában egy járásra 100—110 marhát hajtottak. Csak egy bika volt a marhák között. Kihajtásuk ostorral, bottal történt. Ha a járások gazdáinak nem volt elég számosjószáguk, akkor a rokonoktól, jó barátoktól, ismerősöktől fogtak marhát a legelőre, lovat azonban nem. Olasz Ernő úgy tudja, hogy a Puszta felosztásáig a gazdák jószágaikat a város szélén 154