Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: A pásztorélet emlékei - I. Rideg pásztorkodás

tak disznóhúst, akkor loptak. Amikor a gulyások marhát vágtak, meghívták a csikósokat is. A megmaradt húsról a levet leöntötték, a húst kiterítették a napra. Kiszáradás után zsákba tették. Amikor tarhonyát főztek, a húst csak belevetették. A pásztorok tejen és húson éltek, életüket a Pusztán töltötték. Győrffy István a nagykunsági rideg legényekről így ír: „Sohasem nősültek meg. Ezért hívták őket rideg legényeknek. Családot nem alapítottak. A természet őserejű fiai voltak, kiknek deli termetét, férfiúi szépségét az ősemberi életmód adta. Az olthatatlan vágyú menyecskék és lányok a veszedelmes lápi úton is felkeresték őket, s köztük bizonyosan megnyugvást nyertek. A fehérnép bolondult a a ridegek után. De a legölelőbb kar és a legcsókosabb száj sem bírta a szilaj pásztort a rétből kihozni és a városba telepíteni.

10 A városba ritkán mentek, sűrűbben jártak a környékbeli csárdákba: a Sámsoni-, a Kutasi- és a Lebukj csárdába. A Sámsoni-csárda a Szárazér északi partján volt, az uraság építtette. Amikor a Puszta messzi szólt (amikor nagy volt), a csárdába betérő vándor ingyenszállást és egy itce bort kapott, mert így nem lopták a szegénylegények az uraságot. A Puszta kiosztása után az ingyenszállás és az ingyenbor megszűnt. A csárdát az 1920-as években lebontották. A Kutasi-csárda épülete még most is áll, orvosi lakásként használják. Úgy mondják, pincéjében a befalazott alagút szája még látható.

11 A jószágkihajtásról Gregus Máté így ír: „A pusztára a jószágkihajtás tavasszal mindig Szent György napján történt. Ilyenkor a pusztába vezető úton vége-hossza nem volt a jószághajtásnak, minden gazdának falkásan volt jószága. A gazdalegények lóháton hajtották a gulyabeli lovat és csikót a pusztára. Az öreggazdák pedig kocsin ballagtak a jószág után, a kocsiderékba jó szagos széna volt rakva, a csikóbőrös kulacsok borral, a butyellák pálinkával és a borjúbőr tarisznyák sonkával és egyéb jóval voltak tele. A pásztorok napokkal előbb kimentek, a gulya- és ménesitató kutaknál várták a gazdákat, s jószágaikat ott vették át tőlük. Rovásfára rótták fel bicskával. A rovásfa egy jó méter, vagy annál is hosszabb, négysarkosra faragott és szépen simára kicsiszolt fa volt, ennek a sarkaira rótták rá, hogy kinek mennyi jószága van a falkában. Kihajtás után egy hónappal kimentek a gazdák megnézni a jószágot (a telelt jószág megjavult, az avas szőrt elhányta). A tulajdonos egy tekintetre nem ismert rá a jószágára, a számadó (a szeme előtt történt a jószágon a változás) mindenkinek sorra meg tudta mutatni a jószágát, sőt azt is tudta, hogy kinek-kinek a jószága melyik járásban legel, mert minden gazda jószága külön csoportban járt és legelt a falkában. Az olvasás (a pásztorok ellenőrzése) a kihajtás után két vagy három hétre szokott megtörténni, amikor már csaknem minden gazda kihajtotta a jószágot ; az olvasás ünnepszámba ment. A gazdák megrakodva mentek ki, de a pásztorok is esett marhára, vagy birkapaprikásra várták a gazdákat. De az olvasás nem ment könnyen, mert a sok szilaj jószág a már megolvasottal összeszaladt és elegyedett. Kóti Pál öreggazda úgy ejtette meg az olvasást — mivel nagyon kövér ember volt —, kivitték a nagy és kényelmes karosszékét, azon ülve várta, hogy elhajtsák előtte a gulyát, vagy a ménest. „Helyébe várja, mint Kóti a barmot!" Igen nagy falkája volt, nem tudta, hogy hány darab, sohasem olvasta meg. Hogy megvan-e az egész, úgy győződött meg, hogy behajtotta falkát a városba a házához s ott telehajtott minden helyiséget, azután pedig a nagy udvart a nagykapu küszöbéig, ha az is megtelt, akkor megvolt minden juh, melyet átvett a juhász. Át is adta az új juhásznak, aki mindjárt útnak indította ki a Pusz10 Győrffylstván; i. m. 27—28. 11 A csárdák alagutai mindig nagyon igaztták az emberek fantáziáját. — Orosházán úgy tudják, hogy a határában álló monori csárdát alagút köti össze a kondorosi csárdával. Ez nem felel meg a valóságnak, de való igaz, hogy a monori csárdának volt egy rövid alagútja, melynek a befalazott száját megtaláltuk. A rövid alagút egy bokros, fás területhez vezetett, ahová a betyárok a lovaikat kötötték. Amikor a pandúrok körülfogták a csárdát, az alagúton keresztül jutottak el lovaikhoz. 148