Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Írók a Pusztáról - Móricz Zsigmond: Takaros Macelka

Ionnak kétévesek. Most már télen vágok disznót, tehát az idén vettem is. De tavaly kikerültem a nagy vészt. Akkora két szalonnatábla lóg, mint egy-egy aj'tó. Még két padlás van hátra. Egyiken csöveskukorica van leterítve; az aranykukorica, amelynek országos hírneve van. Mauthner tőle vette; a levelezés és táviratcsomag az asztalra kerül. A másik padláson morzsolt kukorica, összesen száz mázsa. No, de már aztán meg kell kóstolni a „diravalle" (Delaware) borát. Ülünk a hűvös eresz alatt. — Hát bátyám, most azt mondja meg, ha még egyszer el lehetne kezdeni az életét, vállalná? — Nagyon szívesen. — És úgy csinálná, ahogy csinálta? — Éppen úgy. — De hát gondolja meg; mennyi őrült sok munkát fektet bele ebbe a gazdálkodásba? Hát arra való az élet, hogy mint igás barom, csak húzza a jármot? Az öreg rámnevet. — A munka nem nehéz. A munka élvezet. — Hány órát alszik? — Kettőt. Megdöbbenve nézünk rá. Nekem ez nem újság, mert édesapám azt mondta, hogy aki „három óra alatt ki nem alussza magát, ha dolog van — az soha". De két óra mégis kevés. Már itt van velünk az öreg gazda lánya, éppen olyan, mint az egész család, kicsi, sovány és vidám. Úgy nevet rajtunk, mint az erős ember, aki kineveti azt, aki csodálkozik az ő erőkifejtésén. — Én minden éccaka éjfél után kettőig, háromig dolgozok. Ha más nincs, fotózok — szól bele nevetve. — És mennyit alszik? — Két—három órát. A bizottság elnöke felcsattan: — Ez mégse emberi dolog. Marha élet a, Miska bátyám. Hogy bírja ezt? Takaros Macelka nevet; csillog a szeme, mint az egéré. — Ha a lónak elég abrakot adok, elnyúzhatatlan. Akármennyit tud dolgozni. Az ember is. Csak enni kell. Mi az ételt soha sem vonjuk meg magunktól. A bort is szeretem. Én részeg nem voltam soha életemben, de mindig bort iszom víz helyett. A fiaim is, a lányaim is, hát miért ne bírnánk dolgozni? — Mennyi földje van? — Huszonnyolc hold. Ebből tizenhárom hold szemes, tizenegy kukorica, egy hold répa, egy hold kert, két hold gyöp. Ebből tizenhét holdat örököltem, a többit vettem, még a háború előtt. Az őseim, öregapám juhászok voltak. Palovicsnél (Pallavicini). Itt, uram, vígan élünk. Nincs olyan nap, hogy vendég ne legyen. Az éccaka is egy csongorádi asszony hált itt. A nevetésre vidáman magyarázza: — Mióta a feleségem meghalt, ebbe a házba se asszony, se lány be nem léphet, csak idegenek. Én se vótam ki. Én nem vótam annyiszor a piacon, ahány éves vagyok. Se templom, se rádió. Se billiard. A mai parasztot mindennap büntetni kéne reggeltől estig, mer annak csak a billiard meg a rádió, meg a lustálkodás köll. Jöjjön ide! Le hagyom a nyakamat vágni, ha egy hétig kibírja a munkát velünk. És úgy kacag, mint aki mindennap megnyeri a nagy csatát. Ahogy kikísér, még száz dolgot tudna megmutatni, hogy ő azt hogy csinálja. Még a a vályogmagtárba benyit; Wertheimszekrénynek van kiképezve belőlről. — Most üres — azt mondja —, mert adót fizettem.

7 7 Móricz Zsigmond: Elbeszélések. 1930—1933. Bp. 1955. 501—508. 128