A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 3. (Békéscsaba, 1974)

Tábori György: Tótkomlós állattartása

szállították az árut Szolnokra. Azonban a vasút megindulása után a fuvarosok már nem kellettek, és a 2—3 vagonnyi szalonna fuvarozásától elestek. A sertéstartás egyre naeyobb arányokat öltött: amíg 1800-ban 440 sertés volt a faluban, 1884-ben ez a szám majdnem megtízszereződött, 4192 darab volt. A 19. század végéig kizárólag csak a szalontai fajtát ismerték. Ez a fajta legelt az Alvégi és a Felvégi legelőn nagy kondákban, a közlegelő felosztása után Kiskomlóson. Szőre fehér-vadas-szürke, fejét sohasem tartotta lefelé, úgy ment mint a farkas, füle kajla, előreálló hegyes, bőre vastag volt. Nem volt szapora. Általában 4—5-öt malacozott. Hízásra nem volt alkalmas, olyan erdőségi fajta volt. Az 1890-es évek elején Arad vidékéről fecskehasú fajtát hoztak a községbe. Malackorában csíkos, a kifejlett állat hasa alja fehér, háta szürkésfekete, szőre göndör, mint a magyar mangalicáé. Hízásra bevált és szerették, annak ellenére, hogy nem volt nagy testű. Ha 150 kilósra meghízott, akkor odavágott afelé szalonnának, ahogy Korim János említette. Az 1895—96-os évben öt gazdacsalád: Lehoczkyék, Karkusék, Hovorkáék, Karaszék és Mótyovszkiék Makóról hozták az első magyar fehér mangalica kocákat a községbe, körülbelül 30 darabot, melyek 9—10 hónaposak voltak. Testalkatuk zömök, alacsony, vaskos, rövidlábú, kurta orrú, szőrük bodor, göndör, sárgásfehér. Fülük szemüket eltakarta Tenyészkanok a Viharsarok termelőszövetkezet tanyáján Plemenné kance na majeri druzstva Viharsarok Zuchteber am Vorwerk der Viharsarok-Produktionsgenossenschaft farkuk karikára álló. Zsírosabb mint a szalontai, a betegség nem fogja annyira. Ha mégis beteg lett, egyedüli orvossága a tályoggyökér volt. A tályoggyökeret a Felvidékről a mai Szlovákia területéről jött vándorkereskedők hozták magukkal és árusították. Minden gazda 285