A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 3. (Békéscsaba, 1974)

Tábori György: Tótkomlós állattartása

A falut körülvevő közlegelő megszűnte nagy csapás volt az amúgy is erősen gyengülő állattartásra. „Ahol előbb a gulyás és juhászbojtár furulyájának és a nyáj andalító kolompjának hangját az alkonyi szellő hordta szét a tájon, most már az eke után ballagó szántóvető füttye és állandó társának, a pacsirtának kedves éneke hangzott. Komlós határából, az utakat kivéve, nem maradt egy talpalatnyi föld sem felszántatlan, bevetetlen. A tizedrésznyire leapadt gulyák, ménesek a Kaszaperen vett birtok egyrészére, vagy pedig a Székegyházi puszta legelőnek fenntartott részére szorítkoztak. Az így leolvadt marhaállomány az 1861—62. évben pusztító marhavész következtében még kisebbre apadt le, annyira, hogy azok a gazdák, akiknek 4 ökre és egy-két tehene volt, nagygazda számba mentek. Erre következett még az 1863. évi nagy aszály és ínség,..."

11 Ezek a csapások a végét jelentették az egy évszázadnál tovább tartó virágzó állattartásnak. A falut körülvevő közlegelő felosztása és az aklok lerombolása után a megmaradt jószág a 650 holdas kaszaperi és az ezer holdnyi kiskomlósi pusztára szorult. A kaszaperi legelőn amely kicsi területe miatt pusztának már nem volt mondható, 1 holdra két lábasjószág legeltetése volt megengedve, de a legelő jobb kihasználása miatt 400 darabnál többet sohasem engedtek rá. A 19. század végéig főleg ökröket és tinókat tartottak Kaszaperen, az időjárástól függően májustól novemberig, mert a ki- és behajtás rendjét egyedül az időjárás szabályozta. A 19—20. század fordulójától, amikor az ökrök tartása a községben nagyon megcsappant, a három évesnél nem idősebb tinók között megfért a még meglevő 20— 30 ökör, de már üszőket és meddő teheneket is hajtottak oda, közöttük 3—4 bikával. Az ökröket a nyári mezőgazdasági munkák idején a gazdák hazahajtották, de a pásztorokat Gulyások kunyhója Kaszaperen 1957-ben Koliba kraviarov v Kaszapere v r. 1957 Hütte von Rinderhirten in Kaszapere, 1957 264