A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 3. (Békéscsaba, 1974)

Koppány János: Tótkomlósi gyermekjátékok sárral, földdel

játékos házába nem léphetett, cserepét nem dobhatta be, a játék menetében e házakat jövet-menet át kellett ugrania. Ha valaki játékot rontott, mert vétett a szabályok ellen, kiállt, és a következő játékos játszott. A megszerzett pozícióját nem vesztette el. Legközelebb, ha rá került a sor, ott folytatta, ahol előzőleg rontott. A játék menetében az éppen pihenő játékosok különböző módon igyekeztek azon, hogy a dobó játékos cserepe kiugorjon vagy kicsússzon a szabálytalan területre. Mesterkedéseik során kiabáltak, integettek, a földre cserepeikkel kereszteket rajzoltak, a rontó emberek jeleit írták a levegőbe vagy a földre. Varázsoltak (vrazili) a maguk módján. Rajzolatában nehezebb, de játékában könnyebb volt az az ugrálós játék, iskola, amely két egymással érintkező négyzetből és tetején félkör alakú megfelezett részből állt. A két négyzetet átlókkal négy-négy háromszögre osztották. Dobónak ehhez is cserepet használtak, de ezt nem lökték lábbal, hanem kézzel szedték föl. A bedobott cserépért féllábbal ugrott a játékos az első háromszögbe, majd egyszerre terpesztetten ugrott a következő két háromszögbe, majd ismét kétszer egymás után féllábbal, azután párosan és ismét féllábbal. Ezzel a két négyzetet bejárta. Előtte volt még a megfelezett félkör. Ez volt a „Menny" és a „Pokol" (Nebe a Peklo). Ezek kezdőbetűit írták a két részbe. Ebbe a két részbe egyszerre ugrott be páros lábbal a játékos, majd ugrással megfordult, és ahogy jött, úgy ment, illetve ugrált vissza. Amikor arra a helyre, ahol a cserepe volt, visszaért, megállt, és kézzel lehajolva felvette a cserepet és kiugrált. Az így végigugrált játéktér után kijárta az iskolát. Ezt a változatot a legkisebbek játszották. Ennél valamivel nehezebb volt a beosztását illetően az ehhez hasonló, újabban sokat játszott iskola. Ez négyzetekből és téglalapokból tevődött össze. Rajzolatát ugyancsak cseréppel vagy bicskával karcolták a földre (lásd a rajzokat!). Ennek kijárása után lehetett már házat készíteni. Abban megpihenhettek. Itt sem löktek, hanem kézzel vették fel és vitték a cserepet. A kicsinyek az iskola udvarán és az utcákon napjainkban is játsszák. Ma a gyerekek az első változatot nemigen tudják játszani, mivel nem járnak mezítláb, cipőben nagyon körülményes lenne a cserepek pöckölése, a vonalról vagy annak közeléből való visszahúzása. Pedig annak a játéknak az izgalma éppen abban volt, hogy a vonal közelébe esett cserepet sikerül-e úgy visszahúzni, hogy ne érje a vonalat sem a játékos lábujja, sem a cserép. E gyermekjátékok csak igen kis felületen találkoznak a földdel, de találkoznak. Szükség van ezeknél a játékoknál a földnek arra a puhaságára, amely a nedves tavaszi talajnak velejárója. Jólesett még a mezítláb járó gyerekeknek is a nedves föld ruganyossága. Nem válhatott kedveltté az ugrálós játéknak olyan változata, ahol a figurát a földnél ugyan simább betonra vagy aszfaltra rajzolták krétával, mivel az sokkal keményebb. A rajta való ugrálás fárasztóbb. Itt-ott lehet látni rajzokat a betonon is, de gyereket ezen játszani csak nagyon rövid ideig és ritkán. Nyilván a tapasztalatlanok teszik azt, hogy a figurákat felrajzolják, és amikor már játszanak, gyakorlatból ismerik meg, hogy a beton kemény, és ezért megfájdul a lábuk, és a kidobott cserép, bosszantásukra hamar elgurul, vagy messzire pattan. Legjobb csak a föld. Lyukak és vonalak Tél végén, tavasz jöttén igen korán húzódtak ki szobáikból a gyerekek a naposabb részekre, ahol már felszikkadt a téli sár. Előkerültek a fiúk zsebéből a bicskák. Pillanatok alatt ásták ki a 10—12 cm átmérőjű és 5—6 cm mély lyukat (jamka). A kiásott lyuk körül simára taposták a földet, és a lyukból kikerült morzsalékot jó messzire szórták. A lyuktól mintegy 4—5—6 lépésnyire, aszerint, milyen korúak voltak a játékosok, vonalat (gráz) karcoltak. Ettől a vonaltól kellett a gombokat lyukra dobni. 9 129