Szendrei Géza - Tóth Tibor szerk.: A magyarországi szikes talajok felszíni sóásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 9. Miskolc, 2006)

A talajfelszínen előforduló sókivirágzásokkal kapcsolatos ismeretek Magyarországon 1998-ig (Szendrei Géza és Szakáll Sándor)

1.4. Földtan A folyószabályozás előtt a folyók egész árterületükön elterítették hordalékukat. A folyószabályozás után, valamint az erdőirtások és a legelők részbeni feltörésének következményeként, is megnőtt az erózió. Ugyanakkor a folyók üledékeiket csak a gátak közötti területre teríthették el. A védőgátakon kívül a szerves anyag ülepedésére volt lehetőség, de jóval kisebb mennyiségben, mivel a lápok és mocsarak kiterjedése is csökkent (Somogyi, 2000). Az eolikus üledékképzödés feltételei többször is kedvezőek voltak. Az éghajlati adatok alapján (Lovász, 2002) felélénkülése pl. az 1850-es évek végére és az 1860-as évek elejére, illetve az 1940 és 1955 közötti időszakra tehető. Ugyanakkor nagy erőfeszítések tettek a deflációs károk mérséklésére. 1.5. Vízföldtan Az Alföldön a XIX. század elején és részben a közepén hatalmas kiterjedésű területek voltak vízborítás alatt (meanderező folyók, hosszú ideig vagy állandóan víz alatt lévő árterek, lápok-mocsarak). Az árvizek által érintett területet az Alföld kiterjedésének 30%-ára becsülték. A vízrendezés az 1840-es évektől kezdődött, majd 1879 után nagy lendületet vett, de a XX. században is jelentős munkák folytak, az ország területének kb. az 1/4-én történt vízrendezés. A Tisza hossza 32%-kal rövidült meg, az árvédelmi töltések hossza az Alföldön 3168 km (Ihrig, 1973, Somogyi 1967, 2000). Összességében hatalmas volumenű munkák folytak. A talajvízszint 20-30 éves észlelései alapján az Alföldön Rónai (1961) 14-16 éves periódusokat ismert fel. 1931 és 1980 közötti adatsorok alapján a magyar medencében talajvízszint emelkedést mutattak ki, míg a Duna-Tisza közén az 1970-es évektől erőteljes süllyedést (Major, 1986; Major & Néppel, 1988). A Duna-Tisza közén, az 1996-98. évi felvételt az 1951-54 és 1964-85 közötti adatokhoz hasonlítva, talajvízsüllyedés állapítható meg, mivel a 2 m feletti talajvízszintü területek kiterjedése csökkent, a 2—4 m közötti talaj vízmélységű területek és a 6 m-nél és a 10 m-nél mélyebb talaj vízmélységű területek kiterjedése nőtt (Kuti et al, 2002). Ez a folyamat a Kiskunságon az 1980-as évek vége óta még inkább felgyorsult (Bakacsi, 2001). A folyószabályozások a talajtani viszonyokra is nagy hatással voltak. A vízhatás csökkenése a sztyeppesedési folyamathoz vezet. A Tiszántúlon a sztyeppesedési folyamat talajtani változásai a következők: láptalaj —» réti talaj —> réti csernozjom —> csernozjom (Szabolcs, 1961). A vízrendezések és a lecsapolások általában a Tiszántúlon is a talajvízszint csökkenésével jártak. Az eredetileg mocsári és láptalajok réti típusú talajokká alakultak át. Az eredetileg réti talajokban a csernozjom talaj irányába mutató képződési folyamatok erőteljesebbé váltak. Ugyan a változásokkal megnőtt az oldható sók kilúgzódásának potenciális lehetősége, de ez csak ott következett be, ahol nem gátolta rossz vízvezetőképesség (a hajdani lápok közepén így nem jöttek létre szikes talajok, hanem csak a peremükön). Nem jelent sziktelenedést egyértelműen. Ahol rossz volt a vízvezetés a hajdani lápok közepén alakultak ki a legszikesebb talajok (Szabolcs, 1961). A vízhatás csökkenése a sófelhalmozódás mérséklődését váltja ki (csökkenő talajvízszint), ugyanakkor a felszíni lefolyás fokozódása és a mélyebb területek felé mozgása, a szárazabbá váló mezokiimával a felhalmozódást segíti elő. Helyenként a vízhatás fokozódhatott, ami rétiesedést válthat ki (Várallyay, 2000).