Papp Gábor: A magyar topografikus és leíró ásványtan története (Topographia Mineralogica Hungariae 7. Miskolc, 2002)

IV. A KRISTÁLYALAKTANI ISKOLA HATTYÚDALA (az 1910/20-as évek fordulójától az 1940/50-es évek fordulójáig)

kerültek. Figyelme azonban kiterjedt a hólyagüregekben található változatos ásványtársulásra is. Ennek gyümölcse az a néhány ásványtani tanulmány, mely elsősorban a zeolitok morfológiai és optikai vizsgálati eredményeit és paragenetikai megállapításokat tartalmaz a Sümeg, Sarvaly-hegyi és a Diszel, Hajagos-hegyi phillipsitről (1929), számos balaton-felvidéki bazaltfejtő zeolitásványairól (1931), valamint a halápi és gulácsi bazalt hólyagüregeinek ásványairól (1937). Ezenkívül néhány kisebb leíró ásványtani közleményt is megjelentetett: a bucsumi adulár leírása kapcsán felhívta a figyelmet az ásvány elterjedtségére a hazai andezitek ércteléreiben, és ennek genetikai jelentőségére (1920); afroszideritet [Mg-tartalmú chamositot] írt le a Mlynica-völgy (Magas-Tátra) egy albitos teléréből (1935). (O) Zsivny Viktor az I. világháború után néhány további ásványkémiai tanulmány (hodrusbányai fassait, 1923; végardói szanidin, 1923; csetneki ankerit, 1926; ratkószuhai dolomit és gömörrákosi rodokrozit, 1927; alsósajói melanterit, 1928) mellett (esetenként a kiválási sorrend megadásával kísért) kristályalaktani közleményeket jelentetett meg, amelyeknek egy-két kiegészítő kémiai vizsgálata tanúskodott vegyészi alapképzettségéről. Foglalkozott a recski Lahóca ásványaival (enargit, pirit, kvarc, dolomit, barit, whewellit) (1922); a dobsinai fluorittal (1926); Gyertyánliget ásványaival (1928). Tárvezetővé való kinevezése (1932) után tíz évig aránylag keveset publikált: kisbányai berthierit (Zombory Lászlóval, 1934); egy fosszilis gyanta a kiscelli agyagból (Tóth Gézával, 1939); kisbányai vivianit és tetraedrit, erzsébetbányai volframit és fluorit (1939); felsőbányai greenockit, kisbányai fluorit és kalcit; nagybányai semseyit és fizélyit; kisbányai vivianit (mind 1943). Nyugdíjazása után is tovább dolgozott, és a II. világháborút követően további, szintén túlnyomóan krisztallográfiai adatokat tartalmazó tanulmányokat közölt, melyekből a tárgyalt időszakban jelent meg a Pécs melletti ún. kozári azuritról (1948), a kapniki kalcitról és a krasznahorkaváraljai rodokrozitról (Rapszkyné Hanák Mária elemzéseivel, 1949), valamint a krasznahorkaváraljai és kisbányai baritról és a recski dolomitról szóló cikke (1949). L. még a IV.5.2. részt. (O) A korábban földtannal és őslénytannal foglalkozó Vadász Elemér egyetemi adjunktusi megbízatását az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság alatti tevékenysége folyományaképpen nem újították meg. Vadász 1922-töl egészen a II. világháború alatti nyugdíjazásáig mint vállalati geológus a kőszén- és bauxitkutatásban dolgozott. E munka során tett ásványtani vonatkozású megfigyeléseit ismertette az 1940-es évek elején megjelent néhány topografikus ásványtani cikkében. Elsőként számolt be a magyaregregyi magnetit-előfordulásról (1940); Al-hidroxidos és kalcitos ásványkiválásokat („huszárzsinór") ismertetett a tatabányai (1941) és szulfátos kivirágzásokat a tokodebszönybányai barnaszénösszletből; alunitot az iszkaszentgyörgyi bauxitból és pirit utáni limonit álalakokat a halimbai bauxit fölötti eocén fedőrétegekből (mind 1943). Hoffer Andrásnak (Szádeczky Gyula tanítványa; középiskolai tanár, geológus, 1926-29 és 1941-44 közt a debreceni egyetem Ásvány-Földtani Tanszékének másodállású tanszékvezetője) a Szerencsi-szigetről írt földtani tanulmányai topografikus ásványtani adalékokat is tartalmaznak. Egy írásában az általa felfedezett monoki nemesopállelőhelyet mutatta be (1934). Vendl Aladár (1927-ig az MKFI geológusa, utána a műegyetem Ásvány-Földtani Tanszékének professzora) elsősorban a klasszikus és az üledékes kőzettanban, valamint a földtanban publikált. Néhány ásványtani cikkében - az előző korszakban írtak zöméhez hasonlóan - kőzetalkotó ásványok optikai és kémiai vizsgálatának eredményeit