Papp Gábor: A magyar topografikus és leíró ásványtan története (Topographia Mineralogica Hungariae 7. Miskolc, 2002)
IV. A KRISTÁLYALAKTANI ISKOLA HATTYÚDALA (az 1910/20-as évek fordulójától az 1940/50-es évek fordulójáig)
68. ábra. Mauritz Béla és kollégái 1928-ban a Csódi-hegyen (jobboldalt Mauritz Béla, tőle balra Reichert Róbert, a bal szélen Zeller Tibor) Mauritz 1944 őszén - mint a Pázmány Péter Tudományegyetemet a rektor elmenekülése után vezető prorektor - szembeszállt a Szálasi-kormánynak az egyetem kitelepítését elrendelő utasításával, és ezzel megakadályozta az intézmény javainak és személyzetének elpusztulását. Mauritz az 1940-es évek végére kiépült újfajta önkényuralmi rendszernek is az útjában volt, így mint professzort 1949/50 fordulóján nyugdíjazták. 24 (Szakismeretéről azonban nem kívántak lemondani, és 1950 elején a MÁFI Kőzettani és Bányageológiai Osztály vezetőjének nevezték ki.) 25 24 Ennek hátteréről I. Huszár (1995: 157-158). 25 Megemlítjük, hogy Vadász (1954: 88) a tudományegyetemi földtudományi képzés történetéről írt tanulmányában Mauritz munkásságát „egyrészt-másrészt" stílusban, meglehetősen fanyalogva tárgyalta, amiben személyes okok is közrejátszhattak (pl. Mauritz szerepvállalása az 1919 utáni „társulati rendcsinálásban"). Úgy ítélte meg, hogy az Asvány-Közcttani Intézet helyzetében „némi javulás" mutatkozott, illetve Mauritz a „középiskolai tanárképzésre vonatkozó oktatási vonalon jelentős színvonalemelést ért el", és kőzettani irányban „értékes leírásokkal gazdagította a magyar szakirodalmat", sőt az „intézet oktatási és tudományos kutató eszközökkel való fejlesztése terén - a lehetőségekhez képest - alkalomszerűen és ötletszerűen haladás is történt". Mindazonáltal szerinte „az ásvány- és kőzettan a földtannal és a gyakorlattal kapcsolatot nem tartó, elkülönült, öncélú irányt követett." Miután kijelentette, hogy „határozott célú szaknevelés nem volt", mégis elismerte, hogy „ásványtanban vagy kőzettanban működő szakembereink számszerű túlsúlyban a tanszékről indultak", de mivel „több-kevésbé különböző irányban specializálódtak, tudományos iskolát nem képviselnek". Végül Vadász arra konkludált, hogy az intézet „a kezdeti viszonylagos fejlődésből sztagnáló állapotba jutott." (A IV.4.1.1. pontban említett tanszéki beosztottak nagy részén kívül egyébként Mauritz professzorsága alatt végzett az ásvány-, kőzet- és ércteleptan későbbi jelesei közül például Erdélyi János, Földvári Aladár, Herrmann Margit, Kiss János, Koch Sándor, Nemecz Ernő, Pantó Gábor, Papp Ferenc, Szádeczky-Kardoss Elemér, Tokody László.)
