Papp Gábor: A magyar topografikus és leíró ásványtan története (Topographia Mineralogica Hungariae 7. Miskolc, 2002)

IV. A KRISTÁLYALAKTANI ISKOLA HATTYÚDALA (az 1910/20-as évek fordulójától az 1940/50-es évek fordulójáig)

közti kapcsolatot (1941). 1940 táján többen doktoráltak a kristályalak és a képződési körülmények összefüggését vizsgáló morfogenetikai témából (Hajós Márta, Makiári Lajos); a témát később Tokody vitte tovább. Tokody 1925-ben Kristályszerkesztés címmel adott ki sokszorosított jegyzetet. Röntgenkrisztallografia.* Magyarországon röntgendiffrakciós berendezés az 1930as évek közepéig nem volt, így a módszert csak külföldön lehetett elsajátítani. A Vendlfivérek már 1918-ban egy orvosi röntgenkészülék felhasználásával kísérleteztek ásványokon, így valószínűleg nem véletlen, hogy a Vendl Aladár professzori kinevezése utáni évben (1927) adjunktusa, Tokody László a zürichi műegyetemen ösztöndíjasként röntgendiffrakcióval foglalkozott. Pontosította a rutil szerkezetére vonatkozó korábbi modellt (1927), a magnetit analógiájára meghatározta a kromit struktúráját (1928), a monoklin hessit esetében elsőként sejtette meg a torzult antifluorit-rácsú felépítést, 1932, 1933). A gazdasági helyzet azonban lehetetlenné tette, hogy a műegyetemi tanszékre röntgenberendezést vásárolhassanak,

9 sőt Tokodynak 1933-ban egyetemi állását is fel kellett adnia, és középiskolai tanárként dolgozott tovább. Röntgenkrisztallográfusi pályája így hamvába holt, bár a szerkezetvizsgálatok haladását a későbbiekben is figyelemmel kísérte, és a hessittel kapcsolatban közzé is tette ezzel kapcsolatos észrevételeit (1943, 1953). 1930-3l-ben berlini ösztöndíjasként Reichert Róbert szintén foglalkozott a röntgendiffrakcióval (a NaNOß kristályszerkezetét próbálta felderíteni). Reichert korai halálával (1937) egy újabb „potenciális röntgenkrisztallográfusi" vesztett el a magyar mineralógia. Náray-Szabó István - eredetileg elektrokémikusként indult - vegyész viszont üstökösként robbant be a kristályszerkezet-meghatározás nemzetközi élvonalába. 1926-28ig ösztöndíjasként Berlinben, majd 1930-ig saját költségén W. L. Bragg mellett Manchesterben dolgozott. Angliai évei alatt meghatározta a sztaurolit, a kianit (1929), az apatit (1930) és az apofillit (1931) szerkezetét és a Bragg-féle alapokat továbbfejlesztve kidolgozta a szilikátásványok korszerű rendszerezését (1930-31). Ugyanekkor rámutatott az ún. pótanionok rendszertani fontosságára, amelyet később H. Strunz is kiaknázott a Mineralogische Tabellenben. Hazatérve a szegedi egyetemen (1930-38) dolgozott, ahol csak 1934-re sikerült nagy nehézségek árán „összebarkácsolnia" egy röntgendiffrakciós berendezést. Ezen már Sas vári Kálmánnal együtt folytatta a munkát (1941-től a műegyetem Kémiai Fizikai Tanszékén.) Meghatározta a baddeleyit (1936), a kriolit (Sasvári Kálmánnal, 1938, 65. ábra), a pollucit (1938), a leucit (1942), és a perovszkit (1943) szerkezetét. Sajnos Náray-Szabónak a kortárs hazai mineralógusokkal nem volt munkakapcsolata, így legfeljebb annyi történt, hogy egykristály-diffrakciós vizsgálatai mellett néhány ásványkeveréket is tanulmányozott. Ezek voltak az első hazai ilyen jellegű közlemények (egy szerpentinitminta vizsgálata Szádeczky-Kardoss Elemérnek az uglyai „stubachit" kőzetelöfordulást ismertető cikkében, 1943; a magyarországi bauxitok röntgenvizsgálata, Neugebauer Jenővel, 1944), ezenkívül részt vett a parajamesonit leírásában (IV.5.2. rész). Náray-Szabó 1947-es - az ún. Magyar Közösség 8 Bidló (1992); Kálmán (1983); Papp (1938) és Sasvári (1997) adatai alapján. 9 Az 1929-38 között a tanszéken dolgozó Földvári Aladár visszaemlékezése szerint „a tanszéki beszerzéseket a legfontosabb szakfolyóiratok folyamatos vásárlására kellett korlátozni, hogy legalább tudomást szerezzünk a nemzetközi kutatás állásáról. Műszerbeszerzésről évekig szó sem lehetett." (Közölte Balogh, 1974: 373.)