Papp Gábor: A magyar topografikus és leíró ásványtan története (Topographia Mineralogica Hungariae 7. Miskolc, 2002)
III. A KRISTÁLYALAKTANI ISKOLA ÉS A TOPOGRAFIKUS ÁSVÁNYTANI LEXIKONOK FÉNYKORA (az 1840/50-es évek fordulójától az 1910/20-as évek fordulójáig)
jellemzi minden munkáját, úgyszintén dolgozatait kísérő és díszítő remek kristályrajzait". 89 Zimányi minuciózus alaposságát jellemzi, hogy a kakuk-hegyi hematit leírása során 450 kristályt vizsgált meg, amelyből 50-et meg is mért. Tanulmányaiban több mint 200 lelőhelyről 84 ásványra vonatkozó adatokat ismertetett. Érdeklődése főként a hazai ásványokra irányult, a közleményeiben tárgyalt példányok nagy részét maga gyűjtötte. Különösen a Szepes-Gömöri-érchegység lelőhelyeit kereste föl előszeretettel. 1918-ig megjelent cikkeit áttekintve megállapítható, hogy tanársegédként aránylag keveset publikált. Első cikkében (1888) három amerikai anglesiten, két salzburgi epidoton és egy coloradói piriten, majd még az évben a dobogói (Koppand) bariton és cölesztinen végzett alaktani vizsgálatait ismertette. A későbbiekben is különböző lelőhelyekről származó ásványok szolgáltak tanulmányainak tárgyául: egy tiroli brookit, egy kis-sváb-hegyi limonitálalak (1891); az antipirin nevü műtermék (1891); a lunkányi és a kis-sváb-hegyi barit, a kismuncseli cerusszit (1892); a laurioni azurit (1892); a tolcsvai kvarc, a vaskői hemimorfit, a tajói kalcit, egy kaukázusi barit (1894). A múzeumba kerülve - néhány év kihagyás után - kezdődött legtermékenyebb évei a századfordulótól az I. világháború kitöréséig tartottak. Tanulmányainak tárgya volt a dognácskai rózsaszín aragonit (1899); egy japáni axinit és egy montanai (USA) pirit (1899); a botes-hegyi tetraedrit és galenit (1900); különböző rézbányai ásványok (1902); a kotterbachi pirit (1903); a malmbergeti (Svédo.) zöld apatit (1904); a piseki (Csehó.) fluorapatit (1904); több ásvány Gömör és Abaúj-Torna megyéből (1905); az alsósajói és az almadeni (Spanyolo.) cinnabarit (1905, akadémiai levelező tagi székfoglaló); két gömöri barit (1907); a kakuk-hegyi hematit (1908, 1913); a vashegyi variszcit (1908); a sajóházai barit (1909); egy brazil fenakit (1909); a rozsnyói rutil (1910); a nagybányai pirargirit (1911); az aranyi-hegyi és dévai hematit (1912); a gömörrákosi és krasznahorkaváraljai rodokrozit (1913); a rozsnyói arzenopirit és bournonit (1914) és 11 további rozsnyói ásvány (1915). A piritet korábban (1899, 1903) is tanulmányozta, és az 1910-es évektől egyre inkább ez az ásvány állt kristálytani vizsgálatainak előterében: foglalkozott a dognácskai (1910, 1911, 1913), a sajóházai (1910), egy coloradói (USA) (1912), több szepes-gömöri-érchegységi (1918) pirittel, és ismertette az ásvány addig ismert összes kristályalakját (1912). A vashegyit leírásáról 1. a III.5.2. részben. A III.2.2. részben már megemlékeztünk a kőzetalkotó ásványok fő fénytörésmutató értékeit megadó ásványoptikai összefoglalójáról (1892). Ezenkívül az antipirin, a dognácskai aragonit, a malmbergeti (Svédo.) és a piseki (Csehó.) apatit és az almadeni (Spanyolo.) cinnabarit fentebb említett vizsgálata során foglalkozott az optikai sajátságokkal. (<=>) Hl.53.2.4. Szabó és Schmidt tanítványai a budapesti tudományegyetemen Az 1880-as évek végétől megszaporodott azon tudományegyetemet végzett hallgatók száma, akik krisztallográfiai munkákat közöltek. Ez annak volt köszönhető, hogy Schmidt Sándor 1885-től magántanári, 1891-től pedig nyilvános rendkívüli tanári minőségben kristálytant adott elő, sőt Szabó egy laboratóriumot is berendezett számára. Liffa Aurél „mineralógusnak indult, és az ásványtanhoz élete végéig hü maradt; a földtani kutatások közepette mindig vissza-visszatért szeretett ásványaihoz és kristályaiAz idézetek forrása: Zsivny (1942) és Koch (1952: 69).
