Papp Gábor: A magyar topografikus és leíró ásványtan története (Topographia Mineralogica Hungariae 7. Miskolc, 2002)

III. A KRISTÁLYALAKTANI ISKOLA ÉS A TOPOGRAFIKUS ÁSVÁNYTANI LEXIKONOK FÉNYKORA (az 1840/50-es évek fordulójától az 1910/20-as évek fordulójáig)

rendszerek (közetek) kizárása nyomán könnyebb volt észlelni és megfogalmazni azokat a kémiai és fizikai összefüggéseket, amelyekből - 1912-ig, a Laue-kísérletig csak közvetve - következtetéseket tudtak levonni a kristályos anyag szerkezetére, a benne uralkodó törvényszerűségekre. Kialakult a kristályszerkezet maihoz nagyon hasonló fogalma. Az ásványtan harmadik nagy folyamata a korábbi korszakban kialakult klasszikus, leíró ásványtan lezárása volt. Ezen belül folytatódott az aprólékos kristálytani adatgyűjtés, megalkották a kétkörös reflexiós goniométert (Fjodorov, 1889; V. Goldschmidt, 1893), a mért adatok ábrázolására fejlődtek a vetületi technikák, általánossá vált a sztereografikus projekció alkalmazása, megjelent a gnomonikus projekció (1879) és a Vulf-háló (1901). A geometriai kristálytan tökéletes összefoglalását jelentette V. Goldschmidt háromkötetes könyve, amelyben az ásványok ismert kristályformáinak indexeit közölte (1886-91), majd a szintén általa összeállított, képi ábrázolásai révén az indexek mellett immár a kristályok termetét is közlő, máig kézikönyvként használt kilenckötetes kristály formaatlasz (1913-23). A kémiai és topografikus ásványtani adatközlések számának rohamos növekedése a korszak végére e területeken is magával hozta enciklopédikus igényű, hatalmas munkák megjelenését, így Doelter négykötetes ásványkémiai kézikönyvét (1912-1931) és a mintegy 8000 oldalas, terjedelme és kitűnő, feszes szerkesztése révén máig pótolhatatlan Hintze-féle ásványtani kézikönyvet (1897-1933). Szólni érdemes egy negyedik folyamatról is, amely ugyan e korszakban nem volt meghatározó, de mégis jól előkészítette az ásványtannak a XX. század későbbi évtizedeiben fontossá váló részterületét, a genetikát. Breithaupt paragenezis-tanulmánya (1849), a kőzetelemzések révén a nagyobb földtani egységek kémiai alkatára vonatkozó adatgyűjtés megkezdése, az ásványok képződésének, átalakulásának megfigyelése, mesterséges kristályok növesztése és ezek ásványtani tanulmányozása mind ebbe a körbe sorolhatók. III.2. Az ásványtan hazai helyzete III.2.1. Altalános helyzet A tág értelemben vett mineralógia a XIX. század közepére hazánkban is kikerült a természetrajz egyik alkotójának szerepéből. A hazai tudomány palettáján az ásványtan mellett új színfoltként jelent meg a geológia, és annak egyes diszciplínái, a szűkebb értelemben vett földtan, az őslénytan, és az időszak második felében már az ásványtanból önállóvá lett kőzettan is. E folyamat természetesen csak a tudományos életben és a felsőoktatásban ment végbe gyorsan és teljesen. A középfokú oktatás területén az ásványtan oktatásában lényegében mindvégig (1950-ig) megmaradt a természetrajzi beágyazottság, mint ahogy a földtudományi ismeretek javát is az ásványtan tárgy keretében tanították. A Nemzeti Múzeumban is csak 1870-ben került sor a Természetrajzi Tár szétválasztására. 5 A földtudományok tagolódására vonatkozó korabeli szakmai közfelfogás dokumentuma az MFT Szabóemlékérmének 1897-ben elfogadott ügyrendjéből való következő részlet: „Ásvány-földtani szakcsoportba a következő tudományok tartoznak: Az ásványtan általában, ide értve külön a kristálytant, az ásvány (földtani)chemiát; a geológia általában, beleértve külön a kőzettant, a paleontológiát és a stratigraphiát is" (Vendl, 1958: 121). 1917-ben az agrogeológia is bekerült az ásvány-földtani szakcsoportba (Uo., 163).