Papp Gábor szerk.: A dunabogdányi Csódi-hegy ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 6. Miskolc, 1999)

A dunabogdányi Csódi-hegy földtana (Korpás László)

52 Korpás L. Noha az Alsó-Bogdányi-patak és a Csódi-patak medrében Koch ( 1877) által leírt klasszikus szelvényeknek csupán töredéke van ma már feltárva, a 15 m-t elérő kontakt övek, a függőleges dőlések és a kihajló radiális dőlésváltozás alapján az itteni dácitokat mélyebb helyzetű, újabb kürtőként értelmezzük. Ez a kb. 300 m átmérőjű, nagyrészt üledékekkel elfedett kürtő a kevéssé feltárt és ismert másik, a róka-hegyi lakkolit központja lehet. A róka-hegyi lakkolit alakja és mérete DNy-i határoló ívének görbülete alapján szintén közel izometrikus ellipszis, ÉÉNy-DDK irányú, 1000 m körüli hossztengellyel. A földtani reambuláció és az 1:20 000-es méretarányú, 1976-ban készült fekete-fehér légifényképek értelmezése alapján jól kirajzolódik a Csódi-hegyi és a róka-hegyi lakkolit szerkezeti meghatározottsága (6. ábra). Mindkettőt NyÉNy-KDK irányú jobbos eltolódások kontrollálják. Jól látszanak a jobbos eltolódásokhoz kapcsolódó, uralkodóan ENy-DK és ÉK-DNy irányú konjugált törések, azaz a Riedel-párok. A két lakkolitot ÉNy-DK irányú, mintegy 500 m széles, DK felé szétseprűződő árok választja el, amelyet az Alsó-Bogdányi-patak középső szakasza és a Csódi-patak szelvénye tár fel. A benyomulással egyidős árok DNy-i peremtörése és az arra merőleges ÉK-i Riedel-párja fűzi fel a róka-hegyi lakkolit kürtőjét, és ez utóbbi törés egyben DK-ről lehatárolja a Csódihegyi lakkolit központi kürtőjét (6. ábra). 4. A lakkolitképződés törvényszerűségei és modellje A Csódi-hegyi lakkolit fejődéstörténetének vázolása előtt röviden összefoglaljuk a lakkolitképződés modellezéssel is igazolt általános törvényszerűségeit. A lakkolitot Gilbert (1877) a Henry Mountains (Utah, Egyesült Államok) dioritintrúziói alapján a következőképpen definiálta: „A Henry Mountains lávája különösen viselkedett. Ahelyett, hogy áttörte volna a földkéreg valamennyi rétegét, mélyebb szinteken megállt, két réteg közé befészkelte magát és az összes fedőréteget megemelve kamrát nyitott magának. ... Erre a testre a lakkolit név alkalmazható." (Gilbert, 1877, p. 19.). A lakkolitok tehát Gilbert (1877) eredeti definíciója, valamint Johnson & Pollard (1973) és Dixon & Simpson (1987) újabb meghatározásai alapján konkordáns, körvagy ovális alakú, dómszerű intruzív testek, lapos tetővel, szintes talppal és meredeken lehajló szárnyakkal. Méretük 1-3 km2 közötti, vastagságuk a 200 m-t nem haladja meg. A lakkolitokat kürtők vagy telérek táplálják, bár a világon eddig leírt csaknem 900 testből (Corry, 1988 in Berdis et al, 1995) alig néhány olyan található, amelyek esetében a lakkolitot tápláló kürtő vagy telér is feltárt. Földtani környezetükben eredetileg lapos dőlésű, rétegzett, üledékes formációk találhatók, s a lakkolitok kitüntetett határfelületek (képződményhatárok és/vagy gyenge zónák) mentén nyomultak be. A határon keskeny, néhány métert nem meghaladó kontakt öv alakult ki. A lakkolitok 1-3 km közötti mélységben, 700 bart is elérő nyomáson viszkózus magmából képződtek, amelyben a fenokristályok aránya 30%-nál kisebb (Johnson & Pollard, 1973), de az 50%-ot nem haladja meg (Dixon & Simpson, 1987). Az átmérő és a vastagság viszonyát kifejező alakzati hányados {aspect ratio, Gilbert, 1877) 0,1-0,3 közötti (Berdies et ai, 1995), míg a különböző módszerekkel becsült fedővastagságra Pollard & Johnson (1973) által megadott értékek: 2100, 1400, illetve 300 m.