Papp Gábor szerk.: A dunabogdányi Csódi-hegy ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 6. Miskolc, 1999)

Kőbányászat és kőfaragás Dunabogdányban (Hála József)

Kőbányászat és kőfaragás Dunabogdányban 21 igazgatóság keretein belül 1995. január l-jétől működő Dunakő Kft. végzi az egyesített Alsó-, és Bán-bányában, valamint a Felső-bányában. Bán-bánya (ma: H-es bánya) A Bán család Csódi-hegyi birtokrészén nyitották meg a XIX. század végén. A századforduló idején özv. Stagel (egyes forrásokban: Stagl) Ferencné, az 1920-1930-as években Stagel András tulajdonában volt és századunk első felében, 1941-ig a Stagel és Spath (egyes forrásokban: Spáth, Spát) dunabogdányi cég üzemeltette (Schaffer, 1905; A Duna..., 1917; T. Szabó, 1931; Csillag & Vass, 1967). E bányában a gazdasági világválság miatt 1932 és 1938 között szünetelt a termelés (Csillag & Vass, 1967). Az 1930-as évek végétől kezdve a kőfejtő nagy része folyamatosan a Magyar Királyi Kincstári Kőbányakezelőség tulajdonába került. A Stagel és Spath cég a kőbányák államosítása előtt megszűnt. A Bán-bánya a második világháború után egyesült az Alsó-bányával (1. ott). Új-bánya (ma: III-as bánya) 1871-ben nyitotta meg Wallenfeld Károly (Gesell & Schafarzik, 1885; Schafarzik, 1904), akinek halála után évtizedekig örököseinek a tulajdonában volt (Schaffer, 1905; A Duna..., 1917; T. Szabó, 1931). A XX. század elején a család egyik tagja, Wallenfeld Mihály, az 1920-as években a Visegrádon is kőbányával rendelkező Kondor és Feledi cég, az 1930-as évek második felében egy Eisner nevű mérnök bérelte (Schafarzik, 1904; A Duna...., 1917; Magyarország..., 1927; Csillag & Vass, 1967). A második világháború alatt nem működött. 1952-ben a Budapesti Útfenntartó Vállalat helyezte újra üzembe, majd 1954-ben a Pest Megyei Tanács kezelésébe került és a Pest Megyei Útépítő Vállalat működtette 1965-ig. Akkor vette át az Országos Vízügyi Főigazgatóság, de tovább már nem üzemeltette (Schafarzik et ai, 1964; Csillag & Vass, 1967). A bányát a saját birtokán megnyitó Wallenfeld család jelentős szerepet játszott a magyarországi kőbányászat XIX-XX. századi történetében. Minden bizonnyal e família tagja volt (talán Károly), akinek a szobi Csák-hegyen bérelt bányájából 1842-ben Pest városa 10 000 darab kockakövet (ún. Würfelt) rendelt meg (Hála, 1987). Wallenfeld Károlynak, „e valóban nagyban termelő kőbányatulajdonos"-nak (Keleti, 1886) nem csupán saját bányája volt a Csódi-hegyen, hanem az 1880-as években az Alsó-bányát és a Felső-bányát is bérelte a kincstártól (Schafarzik, 1884; Gesell & Schafarzik, 1885). Neki, majd leszármazottainak, örököseinek a XIX. század második és a XX. század első felében saját, illetve bérelt andezitbányáik voltak Zebegényben, Dömösön és Visegrádon is (Szabó, 1863; Gesell & Schafarzik, 1885; Schafarzik, 1904; Schaffer, 1905; A Duna..., 1917), egy kavicsbányát pedig a Budapest határában lévő Szentmihályi-pusztán üzemeltettek (Keleti, 1886) (4. ábra). A családnak Dunabogdányban és Budapesten egyaránt volt háza, illetve lakása (Gesell & Schafarzik, 1885; Mudrony et ai, 1896). A família egyes tagjaira, a faluban élt Wallenfeld Mátyásra és gyermekeire, Annára, Józsefre és Mihályra az idős dunabogdányiak még ma is emlékeznek. Emléküket őr-