Szakáll Sándor - Papp Gábor: Az Esztramos-hegy ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 5. Miskolc, 1997)

Az esztramos-hegyi kalcitképződmények genetikája (Várhegyi Győző)

kristályosodás optimális feltételeinek gyors kiválasztódását biztosítja (melyben szerepet kaphatnak a korábbi elméletekben feltételezett tényezők), és szeszélyes alakok vagy alakváltozások jönnek létre. Gondos tanulmányozással mindig találhatunk a heliktitek felszínén olyan parányi kristályfelületeket, melyek utolsóként képződésekor a víz további kondenzációja már megszűnt, és ezeken a helyeken a krisztallitok saját alakú, síkokkal határolt apró kristályok maradhattak. A változásokra érzékeny heliktitnövekedést (a képződés helyét és alakját) erősen befolyásolja a légáramlás. Ezért sima felületű kalcitréteggel bevont üregek falán a heliktitek az intenzívebb légáramlás és irányváltozás helyén képződnek (a sarkok és falfelületek találkozásának közelében). Többször láttam sima falú üregeket, melyekben a mennyezet és a falak alkotta éltől mintegy 10-20 cm sávban a falakon sűrű heliktittelep húzódott végig (9. ábra). A heliktittest áttetsző, mert a sok krisztallithatár fényszórást okoz; a csúcsai viszont átlátszók (ezek általában egyetlen oldott felületű, vagyis lekerekített krisztallitok). A heliktittest nyeregfelületeinek helyén a krisztallitok általában izometrikusak (háromszög, hatszög vagy szabálytalan szelvényűek); a nyeregfelületekből kinyúló elkeskenyedő ágak párhuzamos összenövésű, lécszerűen megnyúlt kalcitkristályokból (kristálykötegekből) állnak, a hegyük (a nyúlványok vége) pedig egyetlen krisztallitban végződik. Ritkábbak az olyan heliktitek, melyeknek felülete nem fényes, hanem érdességtől matt. Az érdességet ebben az esetben a heliktit felületére párhuzamosan egymás mellé növekedett kristályok okozzák, annakjeiéül, hogy a heliktitet fejlődésének végső szakaszában túltelített oldat borította be. A túltelített oldat hatására megszűnt a heliktitszerű növekedés, helyette saját alakú kristályok váltak ki. 5. Hegyitej (mountain milk, moonmilk, Montmilch) Az esztramosi kőfejtő különböző üregeiben gyakran megjelent a hegyitej. Vizes állapotban tejre emlékeztető híg zagyként végigfolyt a különböző kalcitképződményeken. Megszáradva laza, porszerű-púderszerű tapintású, porózus tömeggé vált. A kőfejtő különböző helyein a hegyitejet zömében már ilyen beszáradt kéregként találtuk. A beszáradt hegyitej több cm vastag kérgeket alkotott, nagyon gyakran a sztalaktitokat és sztalagmitokat borította be. Többször előfordult, hogy a cseppköveken megszilárdult és beszáradt hegyitej köpeny elválva az eredetileg hordozó cseppkőtől, nagy „szalvétagyűrűhöz" hasonló laza gyűrűként a cseppkövön szabadon mozoghatott, sőt arról le is csúszhatott (10. ábra). Gyakori, hogy a különböző hegyitejkérgeket utólag finom kristályos kalcitréteg vonta be. A hegyitej anyaga (több mintavétel és röntgen-pordiffrakciós vizsgálatok alapján) kalcit, melynek szemnagysága nagyon kicsi (< 1 urn). Néhány esetben a laza púderes tömegről kiderült (pásztázó elektronmikroszkóp felvétellel), hogy szemmel nem látható kristályszálakból áll, melyek filcszerűen kapcsolódnak egymásba (11. ábra). A hegyitejnek ezt a változatát lublinitnek szokták nevezni. A szomszédos hegyek barlangjaiból a lublinitet már leírták (Sztrókay, 1959), képződésük értelmezésével azonban adósak maradtak. Más mintákban a kalcitkristálykák közel izometrikus szabálytalan szemcsékből álltak, közöttük elvétve fordult elő hosszú szálas (átmérő : hossz > 1:10) kristály. A hosszú szálas kalcitkristályok a ma már jól ismert whiskerekkel (szálkristályokkal) azonosak. A szálkristályok nedves-nyirkos közegben adott feltételek között keletkeznek, és szilárdsági tulajdonságuk megközelíti az adott anyag elméleti ér-