Szakáll Sándor - Papp Gábor: Az Esztramos-hegy ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 5. Miskolc, 1997)
Az Esztramos-hegy ősgerinces-lelőhelyeinek rövid áttekintése (Hír János)
A nemzetség utolsó hírmondója a - korábban már a miocén végével kihaltnak hitt Eomyidae rágcsálócsaládnak, melynek élő leszármazottai nincsenek, ezért képviselőit egyetlen mai rágcsálócsoporthoz sem lehet hasonlítani. Annyit tudunk róluk, hogy erdővegetációban „érezték jól magukat" és valószínűleg a fák lombkoronájában éltek. Egy szerencsés németországi lelet alapján - ahol lenyomat formájában a test lágyrészei is részben megőrződtek - tudjuk, hogy első és hátsó lábaik között feszülő bőrvitorlájuk volt, melynek segítségével rövid siklórepülésre voltak képesek, ahogyan a mai repülő mókusok (Storch, Engesser & Wuttke, 1996). Nem kisebb jelentőséggel bír a lelőhely gyökeresfogú pocok (Mimomys) anyaga sem. Itt ugyanis - rendkívül szerencsés módon - együtt maradtak a koponyák és az állkapcsok, így az alsó és felső fogak összetartozása nyilvánvaló. Jánossy & Meulen (1975) az anyagból három új Mimomys fajt írtak le: M. osztramosensis, M. pitymyoides, M. tornensis. Közülük a M. tornensis evolúciós jelentősége kitüntetett, mivel a pleisztocén és jelenkori faunákban domináns gyökértelen fogú Microtus nemzetség nagy valószínűséggel belőle vezethető le. A ma élő pockok többségével ellentétben a Mimomysok fogaira jellemző volt a gyökérképződés, a vastag zománc és az alacsony fogkorona. Evolúciójuk során a foggyökerek egyre inkább visszafejlődtek, míg a fogkorona egyre magasabb lett és a fogzománc is differenciálódott. A gyökerek elvesztésének fiziológiai jelentősége, hogy a fogkorona az állat élete végéig növekedhetett és a rágófelszín kopása nem okozhatott táplálkozási nehézségeket. A gyökeres fogú Mimomys savini és a ma is élő gyökértelen fogú vízi pocok (Arvicola terrestris) közötti evolúciós kapcsolat bizonyított, míg a Mimomys tornensis és a jelenkori Microtus nemzetség kapcsolatának kérdése már sokkal bonyolultabb. Esztramos 8. lelőhely A XII. bányarész É-i falán 1970 novemberében nyílt meg egy kb. 100 m hosszú, vízszintes, cseppkövekkel gazdagon díszített barlang. Az ennek legvégén lefolyt vörösagyag rendkívül gazdag faunát tartalmazott. Kiemelkedő jelentőségűek tarajos sül (Hystrix) leletei, valamint az Allophaiomys anyaga. Ez utóbbi a modern gyökértelen fogú Microtus nemzetség első előfutára volt. Az Allophaiomys típuslelőhelye egyébként a Nagyvárad (Oradea, Románia) melletti Betfia község határában fekvő Somlyó-hegy (Dealul SJmleu), de később számos európai, ázsiai, sőt észak-amerikai lelőhelyről is előkerült. Esztramos 2. lelőhely A XII. bányarész keleti oldalán 320 m tszf.-i magasságban fekvő 20 m hosszú és 14 m magas barlangüreg volt, melyet vörösagyag és cseppkőképződmények töltöttek ki. dr. Dénes György 1965-ben itt fedezte fel azokat a csonttöredékeket, amelyek a kutatást elindították. A vörösagyag-kitöltés faunatartalmú részét - pontosabban ami abból hozzáférhető volt - 1967 és 1969 között kitermelték. Az ugyancsak gazdag alsó pleisztocén fauna valamivel fiatalabb a 8. lelőhely anyagánál. Esztramos 14. lelőhely A IX. és a XII. bányarész határát alkotó északi falban egy 20-30 cm széles hasadék volt élénk vörös színű agyagkitöltéssel. Ennek nagy része faunamentes volt, de 1972 folyamán alsó részéből csontgazdag lencse került napvilágra. Ennek leletanyaga nagyon hasonló a 2. és a 8. lelőhelyek faunáihoz.
