Szakáll Sándor - Weiszburg Tamás szerk.: A telkibányai érces terület ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 2. Miskolc, 1994)

A telkibányai érces terület bányászati és kutatási eredményei a középkortól napjainkig (Székyné Fux Vilma)

iránt. Legelőször főleg ásvány gyűjtők jelentkeztek, később egyes kérdésekről, vagy a hegység kisebb területegységeiről doktori értekezések is készültek. Sőt, egyes fiatal szakemberek, kutatók, akik régi tárók felkutatását, kitisztítását, járhatóvá tételét vállalták, kisebb-nagyobb összegű állami támogatásban is részesültek és könyvemet jó forrásmunkaként használták. A jelen monográfia ezeknek az új munkálatoknak az eredményeit tartalmazza. Végezetül, de nem utolsó sorban meg kell emlékeznem arról a hatalmas munkáról, amellyel lelkes kutatóink (Szakáll S. és társai) a telkibányai ásványok számát - könyvemhez képest - nagy mértékben megemelték. E kötetben saját fejezetem megírásával kettős célom volt. Először, hogy összefoglaljam a telkibányai ércesedésre vonatkozó ismereteket, hiszen említett kézikönyvem teljesen elfogyott. A második célom az volt, hogy az új, azóta megjelent tudományos eredményeket is beiktassam az ércgenetikai folyamatokról alkotott képbe. 2. Bányászati előzmények és a terület kutatástörténete Telkibánya több mint hat évszázaddal ezelőtt a magyar nemesfém-bányászat egyik fontos központja volt. Az Anjou Róbert Károly uralkodása alatt élte első virágkorát, amelyről a közel É-D-i irányú telérek felszíni kibúvását kísérő horpasorok sok ezer horpája tanúskodik. Róbert Károly „Montana nostra Telkibanyaensis"-nek („telkibányai bányánknak"), lakóit pedig „civitas"-nak (városi polgárságnak) nevezte. 1487ben a felső-magyarországi bányavárosok (Gölnicbánya, Szomolnok, Rudabánya, Jászó, Telkibánya, Rozsnyó és Igló) sorában az előkelő 5. helyet foglalta el. (FelsőMagyarország: a XV-XVIII. században a Szepes és Gömör vármegyéktől Erdélyig terjedő terület összefoglaló neve.). A komoly felszínalatti bányászat, keskeny átmetszetű tárókkal csak a XVI. században indult meg, amikor e bányák Thurzó János tulajdonába kerültek (Scherf, 1960). Ennek a fellendülésnek Thurzó halála (1508), magának a középkori bányászatnak pedig a Veres vízi-bányában később bekövetkezett súlyos bányaszerencsétlenség vetett hirtelen véget. A katasztrófa még a XIX. században is élő emlék volt, ahogy ez Tompa Mihály „Veres patak" című versének alábbi soraiból is kitűnik: (....) Ali Kányahegy. Itt hajdanában, Arany- s ezüstre vitt a gazdag ér; Öléből most forrás buzog fel, Veres habokkal, mintha volna vér. (....) E bérez igen dúsan fizette, Hogy élve benne eltemette Magát a bányász; s merre vágott, Elé ezüst s arany sugárzott. És szombaton, déltől napestig Dolgozhatott saját kezére; Szorgalma addig a mit ásott: Az lőn egy heti munka-bére. (....) Az érez fenn estimára kondult, Midőn a bányaőr kiindult, S imádkozni egy Miatyánkot, A bánya torkánál megállott.