Tóth Arnold (szerk.): Néprajz - muzeológia: Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére (Miskolc, 2012)
AGRÁRTÖRTÉNET - AGRÁRETNOGRÁFIA - SELMECZI KOVÁCS ATTILA: AZ eszköz és a nyersanyag kapcsolata az olajütésben. A lengőkalapácsos éksajtó példája
volt egy, még pedig eléggé jövedelmező. 9 A Heves megyei Bükkszenterzsébeten az 1930-as években még működő olajütőt bükkfagerendákból állították össze, mely három méter magas volt. A tulajdonosa a régi mintájára faragta, tökmagot és kendermagot „sotúltak" benne. Azonban ez időben már ritkaságszámba ment ez a hatalmas alkotmány, mert a kisebb csavarmenetes olajsajtolók kiszorították. 1 0 Mikófalván két olajütő is működött a 20. század elején, az egyiket 1906-ban, a másikat az 1930-as években szedték szét, helyükbe korszerűbb csavarorsós prést állítottak. A régi eszközt bankos présnek is mondták, a keresztgerenda két végéről láncon lelógó fatőke, a bankó után. A bankók végére V alakban két székláb vastagságú karót vertek, ennél fogva lóbálta meg mindkét oldalon egy-egy bankos legény, és ütötte vele az éket." Nagylócon (Nógrád megye) a 20. század elején két olajütő volt, horizontálisan mozgó bunkó ütővel. Ide és Szécsénybe járt az egész környék olajért. 1 2 A Szatmár megyei Kocsordon bakos legény névvel illették az olajütést végzőket. 1910-ben a településen még öt szárazmalom volt, mindegyikben ilyen nagyméretű olajütővel állították elő a napraforgóolajat. 1 3 A Rétközben (Szabolcs megye) az 1920-as években olajütő bakos malom volt Dombrádon 3—4, Megyeren 2, Demecseren, Kéken, Gégényben egy-egy, melyekben többnyire napraforgót dolgoztak fel, Demecseren és Dombrádon lenolajat is ütöttek, amit világításra használtak. Hódmezővásárhelyen (Csongrád megye) egykor az olajütést végzőket bakoló névvel illették. 1 4 A 20. századi etnográfiai vizsgálatok idején a növényi olaj előállításának általánosan elterjedt módja az egyszeri melegen préselés volt, amihez az étkezésre szolgáló tök- és napraforgóolajnak a hevítéssel, azaz a pörköléssel előálló ízessége számottevően hozzájárult. Tehát az olajütő eszközökkel és az olajelőállítás technikájával foglakozó etnográfusok részére egyedül ez a technológiai eljárás látszott hagyományosnak, melyet székére gyakoroltak. Ezért a szakkutatás területén egyáltalán nem merült fel annak a kérdése, hogy a 18. század elejétől tért hódító lágybelű újvilági olajosmagvak meleg úton való kipréseléséhez miért volt szükség a monstruózus méretű olajütőkre? Ugyanis ezt a munkaszakaszt lényegesen kisebb és egyszerűbb felszereléssel, mint pl. a viaszpréselésre szolgáló jóval kisebb méretű fekvő éksajtóval, vagy a borkultúrában alkalmazott középorsós préssel is meg lehetett volna oldani. Az étolajkészítés hagyományos, egykor általánosnak tekinthető technológiáját a 19. század elején a napraforgót propagáló egyik gazdasági írás a következőképpen rögzíti: „Miután a' mag lehántoltatott, őröltessék meg; lisztje sűrű rostán, vagy ritka szitán átszitáltatván, lószőrböl sűrűn szőtt haraposztóba borítva részenkint kisajtóltatik. A' szakok, vagy úgynevezett pogácsák újonnan öszvetöretnek, 's a' zúzliszt hideg úton ismét kisajtóltatik. A' másodízbeni pogácsából zúzott liszt vas tepsikben kevés vízzel meglocsolva felmelegíttetik vagy pállatik, 's mint nevezik, »meleg úton« üttetik ki; mellynek olaja alábbvaló, 's ennél fogva külön gyűjtessék." 1 5 Ez a szemelvény azon egykori technológiát ismerteti, ami az újvilági olajnövények megjelenését megelőzően egyedüli eljárásmódnak számított. Vagyis az étkezésre szolgáló olajat kizárólag hideg úton, minden 9 Pintér 1909. 202. 10 Palotay 1932.33-34. 11 Schwalm 1972. 307-309. 12 Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattár, 179. 1. Kovács László és Fél Edit gyűjtése, 1941. 13 Máté Miklósné (sz. 1915) közlése, 1976. 14 Kiss 1915. 59. 15 Torna 1839. 32-33. 646
