Tóth Arnold (szerk.): Néprajz - muzeológia: Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére (Miskolc, 2012)

AGRÁRTÖRTÉNET - AGRÁRETNOGRÁFIA - HALÁSZ PÉTER: A moldvai magyarok kecsketartásáról

A moldvai magyarok kecsketartásáról HALÁSZ PÉTER Áttekintve Viga Gyula kecsketartással foglalkozó írásait,

1 nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a hazai és az európai néprajzi irodalom méltatlanul kevés figyelmet fordított, fordít a hagyományos kecsketartás ismeretanyagának összegyűjtésére és közlésére. Még inkább így van ez, ha a moldvai csángómagyarok gazdálkodásának szakirodalmára gondolunk, hiszen - különböző szerkesztői megfontolások miatt - még a moldvai csángók állattartásával foglalkozó monográfiámban

2 sem kapott helyet ez a szakállas jószág. Pedig Moldvában, azon belül a csángó falvakban, éppen az elmúlt 2-3 évtizedben nőtt meg a kecsketartás jelentősége. Történelmi áttekintés állatok országából kiváltkép jegyzésre méltók (...) kecskéi..."

3 „Gazdaságaikban viszonylag kevés kecskét találunk..."

4 Matolcsi János szerint a Kr. előtti 8. évezredre tehető a kecske háziasítása, amire föltehetően Ázsia délnyugati részén, a Földközi tenger medencéjének keleti felében került sor,

5 innen jutott el a Balkán területére s a Kárpát-medencébe. A nyelvtudomány szerint mi magyarok a honfoglalás előtti korban, török népek között ismertük meg a kecskét, ami Európában valószínűleg már régebben tenyésztett háziállat volt, mint a juh. Itt azonban a sajátos földrajzi és klimatikus viszonyok miatt hamarosan háttérbe szorult: tejtermelés tekintetében a többet termelő szarvasmarha, hús dolgában pedig a gyapjút is adó juh került előtérbe.

6 Újabban azonban megingóban van ez a hagyományos értékrend, s ennek okai és következményei jól megfigyelhetők a moldvai csángómagyarok körében, ahol a hagyományos, esztenán való juh- és kecsketartás még ma is élő gyakorlat. A moldvai juhászaira a történelmi időkben jelentős hatást gyakorolt a Balkánról származó dél-erdélyi, különösen a Szeben és a Brassó környéki, hatalmas juhnyájakkal rendelkező, „mokányoknak" nevezett juhosgazdák és pásztorok nagyszabású, hatalmas területeken átívelő, legelőváltós gazdálkodása. Ezt a sajátos, juh- és kecsketartásra alapozott állattartási formát a Balkánról a Déli-Kárpátokba települt, foglalkozásuk és etnikumuk szerint vlach pásztorok hozták magukkal, akik nyájaikat nyáron főként a Kárpátok havasi legelőin, télen pedig a Havasalföldön, valamint az Al-Duna hatalmas árterének rétségein és nádasaiban legeltették. A középkor vége felé Moldva és Besszarábia, majd a 17-18. században a Tiszántúl és a Bánság is téli legeltetéseik színterévé vált.

7 Ennek a 1 Viga 1977. 311., 1981., 1994a 71., 1994b 89., 1994c. 135., 2002. 84. 2 Halász 2007. 3 Gegő 1838. 37. 4 Pozsony 2005. 164. 5 Matolcsi 1975. 21., 160. 6 Györfíy-Viski 11. é. n. 85. 7 Bővebben: Veress 1928. 12.,Gyóni 1951. 341-345., Paládi-Kovács 1993. 75-77. 735