Tóth Arnold (szerk.): Néprajz - muzeológia: Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére (Miskolc, 2012)

AGRÁRTÖRTÉNET - AGRÁRETNOGRÁFIA - SURÁNYI BÉLA: A rét és a legelő szerepe a 19-20. század magyar állattartásában

voltak. Lényeges szempont volt még az is, hogy könnyen megoldhatták - erre a gyepterületek töredékén került sor - a tápanyag utánpótlást. De a szántóföldi takarmánynövény művelés kiterjedésével eltűnt a rét korábbi nimbusza, ami századokon át töretlenül érvényesült. A 19. század utolsó harmadától kezdve egyre kevésbé volt az állattenyésztés ráutalva a rét termésére, hiszen a lucerna, a vörös here stb. termesztése kielégítette a széna iránti igényt. A legelő

1

6 - a termelési költségeket illetően - még kedvezőbb képet mutatott, mivel jóval kevesebb munkaerőt és tőkét kötött le, mint a rét. Magyarországon a föld árához képest a munkaerő és a felszerelés drága volt, így a legelő elsőbbséget élvezett. Reichenbach Béla

1

7 a közlegelők javítására és a takarmánytermesztés fokozására hívta föl a figyelmet, noha az 1930-as években a közgazdasági környezet a magyar mezőgazdaságot a külterjesség irányába taszította. Az ország természeti adottságait csak tetézték a kedvezőtlen nemzetközi közgazdasági feltételek. Amint javultak a közgazdasági viszonyok, úgy vált - legalábbis a hazai körülmények között - a legelőgazdálkodás fejlesztése gazdaságtalanná. A 19-20. század fordulóján uralkodó szemlélet, miszerint a réti széna olcsóbb a termesztett takarmánynál, az 1920-1930-as évektől megváltozott, ami jórészt Trianon rovására írandó,

1

8 hiszen egy csapásra megszűnt a Kárpát-medence gazdasági egysége, közte a rét- és legelőgazdálkodás évszázados hagyománya, az egyes nagytájak e térek kialakult egymásra utaltságának előnye. Függetlenül attól, hogy a korabeli rét- és legelőgazdálkodás az országban milyen színvonalú és hatékonyságú volt. A 100 kat. holdra jutó - „ideálisnak" tekintett - 25-30 kat. hold rét elve már az 1910-es években is túlhaladott volt. A szakmai megítélés szerint a szántóföldi takarmányok pótolják a réti szénát és a rét nagysága, aránya a szántóhoz kizárólag attól függ, hogy mennyi a rétnek való terület a gazdaságban. De hasonló vélekedés uralta a legelő szerepét is, miszerint legelőnek csak olyan terület jöhet számításba, amely fekvésénél és földje minőségénél fogva szántóföldi müvelésre nem alkalmas, továbbá nem terem rajta annyi fű, hogy érdemes lenne rétként hasznosítani vagy lekaszálni. Mindez jelzi, hogy a 19-20. század fordulóján a szántóföldi takarmánytermesztés felé tolódott el a hangsúly. A legelő előnyét jórészt csak az állatok szabad mozgásában látták. Ez a szemlélet nagyjából végig kísérte az egész 20. századot. A rét legeltetésének kérdése is fel-felbukkant, szakmai vitát gerjesztve. A legeltetés mellett szóló érv szerint elősegíti az aljfüvek szaporodását, amelyeket - állandó kaszálás esetén - a szálfüvek elnyomnak. Hasonló vitára adott okot az istállózás vagy legeltetés előnyösebb voltának kérdése is. Már az 1920-as évektől a mérleg nyelve a legeltetés fél billent, természetesen az egyes állatfajokhoz igazodva. A legeltetés kedvezőbb megítéléséhez nagyban hozzájárult a két világháború közötti Európában érvényesülő protekcionista agrárpolitika, amely az önellátást helyezte előtérbe. Romlott az ország kiviteli lehetősége, amely amúgy is a szemtermelésre volt berendezkedve, egyúttal az állattenyésztést is a külterjesség felé terelte. Az 1920 utáni évtizedekre vonatkozó változásokból megállapítható:

1

9 - módosult a mezőgazdaság szerkezete, - a szántóföldi takarmánynövény-termesztés elsődlegessé vált, 16 Reichenbach 1930. I. 51. 17 Reichenbach 1930. I. 52., 54. 18 Gunst 1970. 9-60. Továbbá: Für 1986. 31-40., Surányi 1992. 77-118. 19 Gaál 1971. 114. 708