Tóth Arnold (szerk.): Néprajz - muzeológia: Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére (Miskolc, 2012)

AGRÁRTÖRTÉNET - AGRÁRETNOGRÁFIA - SELMECZI KOVÁCS ATTILA: AZ eszköz és a nyersanyag kapcsolata az olajütésben. A lengőkalapácsos éksajtó példája

eredeti nyersanyag fizikai tulajdonsága és a hidegen való olajnyerés technológiája. A len és a kender apró kemény magvainak feldolgozása sokkal nagyobb erőkifejtést követelt meg, mint a lágybelű újvilági olajnövényeké. A hagyományos étolajelőállítás csupán két munkafázisra tagolódott: a feldolgozásra kerülő magvak aprítására és az összetört magvakból az olaj kisajtolására. A magtörésre, aprításra szolgáló eszközök viszont rendkívüli változatosságot mutatnak a legegyszerűbb mozsártól a vízimalmok többszörös kölyűsort alkalmazó törőberendezéséig.

4

4 A formai és szerkezeti változatosság ellenére ezek a zúzóeszközök mind azonos technikai elvet érvényesítettek: kis felületen nagy erőt kifejtő ütéssel törték össze az apró magvakat, vagyis a kölyű szűk mélyedésébe dobott néhány maroknyi magot a rázuhanó bunkó a maga súlyánál fogva törte össze. Az apró magvak olajtartalmának feltárása miatt alkalmazott törőeszközök kedvelt változatait a korábbi évszázadokban is az olyan többtagú kölyűsor képviselte, mint amilyet pl. a huszti malomról 1684-ben feljegyeztek: „lenmagtörő kölyű négy vasalt törőbottal."

4

5 Az erdélyi Budatelkéről 1775-ből származó feljegyzésben egy olajütő műhellyel kapcsolatban olvasható: „hat küllő fa Bottyaival, melyekben az emberek lábai által Kása töretik és Len mag."

4

6 A törőberendezést a nagyobb teljesítményű műhelyek állati vagy vízi energiával működtették, azonban a hagyományos falusi kisműhelyekben a magvak törését emberi erővel végezték. A hagyományos munkafolyamat második szakaszát az összetört aprómag kisajtolása jelentette. Ehhez a művelethez a számottevő erőkifejtést biztosító hatalmas gerendaalkotmány volt a legalkalmasabb. Az eszköz működtetésének módja, ami egyszerre két férfi munkaerejét igényelte, egyértelműen indokolja a kezdettől általánosan alkalmazott olajütés, olajverés megnevezést. Ezzel kapcsolatban 1594-ből származó erdélyi feljegyzés: „Olaj verni való Sajtó" (Somlyó).

4

7 A lengőkalapácsos éksajtó az olívakultúra övezetének kivételével Európában szinte mindenütt ismeretes. Gunda Béla szerint az éksajtó a Keleti-Kárpátok jellegzetes eszköze, melynek közép-európai előfordulását térképre vetítve rögzítette Dél-Erdélytől Galíciáig és Gömörig.

4

8 Amint Parain, Charles rámutatott, ennek az eszközformának sem a megszerkesztése, sem a működtetése nem igényel különösebb szakmai jártasságot, ezért lehet az éksajtót a szegényebb területeken, a nagy kuitúrutak oldalösvényein szórványosan megtalálni.

4

9 Joggal feltételezhetjük, hogy a hatalmas méretű, azonban rendkívül egyszerű működési elv szerint dolgozó eszköz a közép-európai olajkészítés ősi gyakorlatából ered. Az ékek verése által előálló szakaszos nyomó-mechanizmus, valamint az ennek megfelelő eszközkonstrukció egyértelműen a hidegen sajtolás technológiájával áll szoros összefüggésben. Minthogy a hűvösebb éghajlatú Közép-Európában az apró, kemény len- és kendermag jelentette a helybeli növényi olajforrás meghatározó hányadát, kézenfekvőnek látszik az a feltételezés, hogy az újabb keletű olajnövény kultúrák térhódításáig döntő mértékben ezt az eszközkonstrukciót alkalmazták. Ugyanis az eredeti nyersanyag feldolgozása feltétlenül nagyméretű, masszív olajsajtót követelt meg. Az éksajtó általános alkalmazásához az is hozzájárult, 44 Vö. Hoffmann 1969. 114-115. 45 Takáts 1915. 461. 46 Szabó T. 1997. 1022. 47 Szabó T. 1997. 1018. 48 Gunda 1966. 18-19. 49 Parain 1962. 343. 650