Tóth Arnold (szerk.): Néprajz - muzeológia: Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére (Miskolc, 2012)
A TÁJ ÉS A TÁJFORMÁLÓ EMBER - FRISNYÁK SÁNDOR: A Börzsöny-vidék tájhasználata a 18-19. században
zetkímélő (értékőrző) módon történt, fenntartva a természeti környezet egyensúlyát. Az ökonómiai tényezők - elsősorban a központi régió piaci igénye - hatására a termelés szerkezete átalakult, jelentősebbé vált a szántóföldi zöldségtermesztés, megnőtt az intenzívebb növénykultúrák aránya és emelkedtek a termésátlagok. A 18. században a Börzsöny-vidék Ipoly menti része az ország egyik legfejlettebb mezőgazdasági területe volt? Az agrárium 18. századi jelentőség-növekedése mellett a helyi energia- és nyersanyagforrásokra épülő ipari tevékenység és a vele összefüggő antropogén tájalakítás is említést érdemel. A Börzsönyben eredő patakok vízenergiáját több mint harminc vízikerék hasznosította. A kéziratos térképek a vízerő-használat különböző szerkezeteit egységes jellel ábrázolták, így a technikatörténeti írásokból tudjuk, hogy a gabonaőrlő-, fűrész- és kallómalmok mellett a vasolvasztók fujtatóit és a hámorok kalapácsait is a patakok kinetikai energiája működtette. A 18. század második felében Verőcén és Szokolyahután (a mai Királyréten) vasipari manufaktúrák létesültek. Az első 1768-ban Verőce határában, két olvasztókemencével és egy vashámorral kezdte meg rövid ideig tartó termelését. A második kohómű és kapcsolódó üzemegységei 1778-tól 1791-ig működtek Szokolyahután. A vasipar három telepítő-tényezőre, a helyi vasércre (limonit, alárendelten hematit), a vízenergiára és az erdőségekre (faszén) épült. A vízenergia kohászati felhasználása igen jelentős környezet-átalakító munkákat igényelt. A folyamatos termeléshez víztározó- és vízvezető-rendszer kiépítésére volt szükség. Az ércelőkészítő, a nagyolvasztó és a hámor hajtóenergiáját biztosító öt víztároló-medence, a völgyoldalon kiépített erővíz-csatorna, a fa aqaeductus, árapasztó és tiltó olyan összefüggő vízgazdálkodási rendszer volt, amely hazánk mai területén nem ismeretes. 1 0 A vasműben előállított sokféle öntvényt és kovácsoltvas-árut szekerekkel fuvarozták Kismarosig, onnan tovább a Dunán Pestre és Budára. A vasipari manufaktúra megszűnése után az üzem rönkök fűrészelésével foglalkozott. A faipari termékeket a medencékben tárolt víz felhasználásával, a Morgó-patakon úsztatták a dunai kikötőbe. A 18. században a tájpotenciál természeti elemeinek felhasználásával az említetteken kívül egyéb ipari tevékenységek (kőbányászat, hamuzsírfőzés, szén- és mészégetés, erdei-termék feldolgozás) is megjelentek. A mészégetés alapját a hegység déli részén - a vulkáni működés utáni miocén tenger üledéke - a lajtamészkő képezte. (Berkenye, Márianosztra, Kóspallag, Szokolya stb.) A Börzsöny-vidék 18. századi demográfiai adatait pontosan nem ismerjük. Az 1784/85. évi népesség-összeírás területünkre vonatkozó adatai hiányosak. A rendelkezésünkre álló adatok összesítése (= 15718 lakos) a településcsoport 71%-ára (a településterület 76%-ára) vonatkozik. A településállomány összlakossága kb. 20-21 000-re tehető. A 19. században a népesség növekedése az elvándorlások miatt mérsékelt volt: 1870-ben 26 688, 1880-ban 28 039, 1900-ban 32 296 ember élt a Börzsöny-vidék falvaiban és mezővárosaiban. A 18. századi migrációs folyamatok eredményeként a mikrorégióban etnikai-szigetek alakultak ki." Az etnikai kontaktzónában a szlovák és német többségű, illetve szlovák- és német-jellegü települések alkalmazkodtak a történelmileg kialakult gazdálkodás (tájhasználat) rendszeréhez. A kultúrák átadása-átvétele (az interetnikus kapcsolatok), a mindennapokban megnyilvánuló kölcsönhatások gazdagították a Börzsöny-vidék népét. 9 Dóka 1977. 129-217. 10 Vastagh 2007. 50-93. 11 Bali 2005. 38-51. 536