Tóth Arnold (szerk.): Néprajz - muzeológia: Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére (Miskolc, 2012)
HISTÓRIA - TUDOMÁNYTÖRTÉNET - FEJŐS ZOLTÁN: A hazai néprajzi múzeum alapítása és a Herman Ottó-Xántus János vita 1885-ben
Ekkor Herman Ottó ismét megszólalt, ezúttal a sajtó hasábjain: az ellenzéki Egyetértés 1885. november 19-i számában terjedelmes cikket szentelt a néprajzi múzeum kérdésének. A magyar néprajzi múzeum alapításáról terjedő hírek inspirálták, és az elvi kérdéseket kívánta tisztázni. Mondanivalóját tekinthetjük az idézett 1884-es képviselőházi felszólalása bővebb kifejtésének; mindkettőben hasonló érvelést követ. „Egy magyar néprajzi museum eszméje - kezdi írását - már régen foglalkoztatott s akkor keletkezett bennem, a midőn külföldi utazásaimon oly emberekkel találkoztam, kik Magyarországot beutazták ugyan de azért - kivált magyarságát - vagy éppen nem ismerték, vagy - a mi még rosszabb - hamis színben látták. (...) Sőt már akkor is foglalkoztatott az eszme, a midőn a hatvanas években Mr Augustus Goldsmith - egykoron gr Széchenyi István útitársa - fölkért, hogy legyek kísérője Erdélyben s az utazást bevégezve azt mondta, hogy csak most látott igazán. (...) Akkor kezdtem egyes magyar néprajzi tárgyakat gyűjtögetni, hogy legalább egy igazi magyar lakószobát berendezhessek s vittem is annyira, hogy a külföldi - kivált tanár ki magyar dolgok iránt érdeklődött, nem igen került el. Minél jobban fordult felénk a külföld figyelme, annál fontosabb lett a néprajzi múzeum, mert az idegen mindig rövid idő alatt sokat kíván látni s ezt a központokban keresi." A főváros népélete semmi jellemzőt nem mutat, ezért is nagyon hiányzik az „útbaigazító, igazi intézmény." 1 4 Hasonló, fent nem idézett gondolatokkal kezdte Herman Ottó 1884-es képviselőházi beszédét is. Azt az elképzelést fejtegeti, hogy az idegen, a külföld számára a néprajz, a néprajzi tárgyak és az ilyen múzeum az, amely a legjobb képet adja egy népről. így a külföld ránk vonatkozó érdeklődését - az utazóét, az egyetemi tudós tanárét - az ethnographiai múzeum szolgálja a legjobban, ami nálunk még hiányzik. „Sokan voltak - írja -, a kik a néprajzi gyűjteményt keresték, ezek eljutottak a nemzeti múzeum folyosójára, hol a Xántus-féle keletázsiai gyűjteményt megmosolyogták, mert efféléért senki sem utazik, minthogy otthon jobbat, rendszeresebbet is láthat." Ezért vette fel a múzeum alapítását a törvényhozásban, ahol elérte, hogy „Trefort miniszter kinyilatkoztatta az intézet szükséges voltát." Herman is úgy véli, hogy az országos kiállítás valóban kedvező alkalmat adott „az eszme kivitelére", minthogy sok értékes néprajzi tárgyat egyesített, amely „pontos meghatározás mellett" (kiemelés az eredetiben - FZ) alapja lehet egy magyar néprajzi múzeumnak. „De az elvről - folytatja Herman - még nem nyilatkozott sem a minisztérium, sem a kiszemelt szakértő, s úgy látszik, hogy ezt a jövőben is el akarják kerülni. Már pedig az elvek tisztázása elöljáró dolog s a néprajzban kiválóan fontos, mert a néprajz ma más irányban fejlődik, mint fejlődött régebben, hajdan »különösségek, furcsaságok, ritkaságok« gyűjteléke volt, ma a tudomány egyetemének fontos, rendszeres ágazata, mely az embertannal szerves kapcsolatban áll." Herman Ottó három elvet fejt ki, amit a létesítendő múzeumnál követni kell. Elsőként a gyűjtést részletezi. Nem elég szobaberendezéseket, viseleteket, tulipános ládát gyűjteni, hanem gyűjteni kell az egyszerű háztartás, a népfoglalkozás szerszámait. Az egyszerű tárgyak azért kellenek, hogy a régészeti anyaggal összehasonlítva a fejlődésről lehessen képet alkotni. A másik dolog a nemzeti kérdés tisztázása: „mi valóban magyar s mi nem az, - ha pedig nem magyar, akkor mi?" A fejlődéstörténet után ennek tisztázását 14 Herman 1885a. Széchényi István kísérőjéről Herman Ottó még megjegyzi: „O, ki Afrika sivatagját is bejárta, Londonban egy bérkocsis által gázoltatott halálra." Herman Ottó néprajzi gyűjteményéhez 1. Fejős 2006. 234-235. 26
